Az a helyzet, hogy nagyon messze lakom a tengertől.
Nemrég jöttem haza, hangom nem volt, otthagytam mind a szavaim – a mesének vége: egy pillanat vagyok.
De mikor megérkeztem,énekelni kezdtem: egy emlék – furcsa láz – világít bennem, s a hátamon nőni kezdtek szárnyaim.

Ma be fogok rúgni! – mert esett az eső, s feloldódott benne a fény, melynek súlyos, érett-arany fürtjei csendesen szuszogtak a fügefa alatt.
Előttem egy kancsónyi a vízből, és most iszom: teli hassal részegen, az utolsó cseppig; s úgy emelkedem fel, egy ujjnyit, két ujjnyit a földről
– s visszaesem, persze,
hisz zsengék még a szárnyak, s hangom is új nagyon.

Azt hitted, hogy tényleg aludtam vagy száz évig,
s nem volt senki a házban, hogy megetesse a macskát?!
Elhiheted, nincsen körülöttem semmi varázslat,
eddig is éltem, s most se teszek mást:
gonddal húzom mégsem oly egyszerű-és-szép hétköznapjaim ívét.
És takarítok. A por sem tudta megülni a házat,
nincsen pókháló a sarokban; a vadszőlő is
épp csak elérte az ablakomat, mikor édesapámmal
megmetszettük még kora nyáron.

Mégis, mennyivel élőbbnek látom magamat most,
mintha valóban most ébrednék csak, hogy néhány
napja megérintetted az álmaimat – pár szóval.
Ám ez az éberség is múlik, mint amikor víz
cseppen a tóba; s a vízcsepp eltűnik szem elől, de
ott marad, elkeveredve, a tóban örökké; mégis,
körkörösen kélő hullámai lassan elülnek.

És csak néztem, nagy, nem látó szemekkel
míg az égen körbejártak a csillagok.

egy kép
egy mozdulat
egy halovány íz a nyelved hegyén
gondolatok szaggatott, aranyló ritmusa
bal vállad fölött a moccanó Halál
kavargó gőz egy bögre tea fölött
(neve is van talán)

én az Éj vagyok maga,
sötétségem száz csillaggal ragyog;
de te csak a fényt keresed mindig,
néha elfeledve azt is, hogy itt vagyok.
Pedig egyszer tán azt is mondtad nekem: ya layli
– vagy csak saját visszhangom hallottam, nem tudom;
vagy csak azért nem hívsz így, mert e nevet
én nem fogadtam el tőled sosem.
keresd csak a fényt nyugodtan, hisz nélküle úgysem élsz,
s ha megtalálod, hidd el, boldog leszek;
különben is, azért, mi nem volt,
nekem most egy szavam sem lehet.
De ne várd, hogy magammal hozzam a reggelt:
unom már, hogy nővéreim, a Hajnalok fényét
kutatod folyvást, s én még csak be sem csukhatom a szemem
– meg hát azt is tudom, melyikük lidércfény.

Álomszövői utazásaim során hajóra szálltam. A fedélzetre lépve megszüntettem az idő mindenfajta olyan múlását, amely nem a Nap állásától függ – és végre volt alkalmam saját kedvemre álmodni kicsit. Kicsit kuszák lettek, talán túl irizálóak is – de ez érthető lehet: olyan távolságokból (és közelségekből) szőttem őket, melyeknek vajmi kevés közük volt térhez és időhöz, s egyedül fontosságukkal voltak mérhetők.

Még mindig földibeteg vagyok.

•  •  •

A szavak olyanok voltak, mint mindig. A mozdulat nem.
S egy idő után már nem tudtam, melyikünk ritmusát hallom.

Ha sosem figyelted meg azt a pillanatot, pár perccel vihar előtt
– mikor fújni kezd a szél, de még bizonytalannak tűnik, tényleg szétszaggasson-e mindent; mikor már nem látod a napot, de a súlyos, sötét fellegek alól kiszűrődik egy olyan átható fény, mely felvillantja zaklatott szépségét a legszürkébb, legunalmasabb városnak is –

Ha nem figyelted meg sosem, nem fogod érteni ezt a furcsa lázat.
a fáradtságot, ami miatt még egyszer s újra körbejárom a várost
ezt a dühös és szomorú boldogságot
ezt a rettegő várakozást, amitől minden lehetségessé válik, s ami miatt végül nem történik semmi
ezt az álmot, amitől nem tudok elaludni.
Ezt a furcsa lázat, ami olyan, mintha az a fény, az a vihar előtti, a bensőmbe volna zárva;
mintha átvilágítana már-már áttetszővé égett bőrömön.

Nem gondolom, hogy ritmusainkat cserélni ily súlytalan dolog volna.

Látom, amint megérint minket a sötétség,
s fülsértő csörömpöléssel szertehullana,
mélybezuhanna világunk,
ha nem lenne ily csendes és jól nevelt
– így őrült, halálfejes kacaj helyett
derűs mosollyal köszöntenek
e hétköznapi nem-tragédiák.

Fáradt tekintetünk mögött olajos-sötét kavargás
láncra-vert éji démonaink serege.

De egyszer fel kellett ismernem végre: pusztán az, hogy leromboltam a Labirintust, nem teszi semmivé az éveket, melyeket ott töltöttem – a Mester úgyis mindig a romoknál ad nekem randevút.
Hogy az álmok, melyeknek szálai erekként hálózzák be testemet, s amelyek néha oly közel kerülnek a bőrömhöz, hogy már-már puszta kézzel meg lehetne őket érinteni, nem egyebek, mint gyökerei a fátyolnak, melytől, hogy szabaduljak, önmagam szaggattam szét – és hogy bár nem tudom, képes leszek-e hasonlóra ismét, bármelyik álom-szövetem kaphatna ekkora hatalmat.
Hogy azért, hogy ne főzzek mindig keserédes mérgeket, nem kell feltétlen elfelejtenem mindent, amit a füvekről tudok.

Rám nézett, s így szólt:
Hát van még, aki mosolyog az esőben!
Mindenütt víz volt:
fentről az eső,
körben mindenütt a dagály;
s átölelt a tenger sötétje.
Most tél van
s azt hiszem,
ennél messzebb már nem érhetek:
de van még,
aki mosolyog
a hóesésben.

Összekapaszkodó gondolat-szálaim
hajnalban végül elengedték egymást.
Akkor vizet ittam – fénnyel teltem –;
az utolsó szálat átfűztem egy tű fokán,
s megvarrtam vele a felfeslett időt.
Hazafelé menet álomitalt kaptam:
hócsillagokkal telt az éj.

A Blaha Lujza téren lakik egy madár,
aki dermesztő hidegben, hajnali háromkor is énekel.
Negyed négykor nincsen a városban se a Vár, se a Parlament.
Mínusz öt fokban, azt hiszem, az ember könnye
pár perc alatt az arcára fagy.

Wahastini. Hiányzol.
Itt vagy, mégse látlak:
mint lámpafény mögött eltűnő csillagot,
ölel most téged a fény,
s elrejt előlem, ki sötétség vagyok.

Wahastini. Hiányzol.
Súlytalan volt az éjjel,
leple alatt tolvaj-mód magammal hoztalak,
s még mindig véled álmodom – hiába:
a tenger nagy, s te messze vagy.

Nehéz velük dolgozni – anyaguk nyúlós-ragacsosan beteríti az embert, s aztán ébredés után is ott marad: abban a forró szívdobogásban, abban a vak rettegésben, amiben (még ébren is) meglapulnak az ember álombéli szörnyetegei; pókhálóképp befonja a sarkokat, ahová nem ér el a hirtelen felkapcsolt kislámpa fénye.

Csak nagy ritkán kúszik be a városba az eső illata: de ma egész nap követ. Így nap végére rajzzá tettem magam – egy vonalat húzok a lábom alá, hogy megtartson a felszínen – de közben, a lassan hulló cseppek alatt, hagyom, hogy megfolyjon a tinta, s körvonalaim elhomályosuljanak.

Ködgombolyag, lebegek – közben a kétszemü villamosra várok,
törve-ragasztva fejemben sánta, hatlábú sorokat.

puha
szürke
szárny-
verdesés
– vergődés
(szárazon)
felkavart
iszap

egyen-
súlytalanság
és hideg

rángatom
-ringatom
magam

(s egyenként tépdesem szárnyát
a szekrény lepkéinek.)

Írok.

Magamnak.

Neked.

Nem-szavakat, elveszett időből,
valami füzetlapra a meg-nem-talált történet
lapjai helyett.

És nem írom meg,
mert nem tudom,
elveszett belőlem, hogy mit is,
és nem kérlek meg,
mert (már) nem tudom, mire,
és nem érzem úgy, hogy lenne rá jogom
– és különben is, volt már, hogy kértelek,
de máig nem tudom, minek
(és ez amúgy sem arról szól, hogy
felhozzak most régi sérelmeket)
– csak írok. (Mi mást tehetnék.)

Kattognak bennem e nem-szavak,
és nem lehet nem felfűzni őket

— nesze tű, cérna, léttagadás
(ahogy a torony: összedőlt, s
most már soha nem is létezett)

– hát írok.
Boríték,
bélyeg,
címzés – az elveszett.