Sötét narancsszín és éget

Megint mérget ittam
és most fűt a láz – hagyom,
hogy átvilágítson a bőrömön,
míg minden fényem elvész a végtelenben
tán akkor csönd lesz.
Visszatértem.

[meghasadt Ízisz]

Ismét megpróbáltam – meghasadt Ízisz –
összeszedni, lassan, egyenként, szétszórt tagjaim,
énekemmel egyesíteni őket,
s életre kelteni önmagam.

[átok]

mikor hazaértem, hideg vizet ittam,
s égette az ajkam.

távolságból öltöttél formát
álmaim birodalmában:
és itt maradsz,
önmagad nem szűnő ismétléseképp
mert Phantaszosz rabjai nem csak mi vagyunk,
álmodók,
hanem ti, álmodottak is, mindanniyan.

• • •

megálmodlak.
addig álmodlak, míg álmaim erősebbek nem lesznek létezésednél
s egészen ki nem veszel belőlem.

Hazatérés

I.

Fülledt meleg ül a városon, és a levegőnek
mézíze van meg szálló por- és hulló levelek-szaga –

II.

Nincs már keserűség ajkamon,
sem gondolatok forró, édes vére
az őszi eső hűvös cseppjei
csorognak most végig arcomon.

• • •

És eljött egy nap, mikor a labirintus pontosan ugyanolyan volt mint egy másik alkalommal, több száz, talán több ezer évvel azelőtt. Ez persze tökéletes lehetetlenség volt: a labirintus szüntelenül változott, és soha nem ismételhette önmagát, mert a változásnak ez a pillanatnyi megtorpanása a labirintus azonnali széthullását eredményezte volna. Ezt a labirintusváros minden lakója tudta, így a torony legfelső, égszínkék szobájának lakója is. Mint ahogy azt is csalhatatlan bizonyossággal tudta, hogy mégis megtörtént. Mondhatni visszaemlékezett arra, amilyen akkor volt a város, azzal a másik alkalommal – bár az jóval a születése előtt esett meg. Mégis fel tudta idézni, mert a labirintus összes emlékét őrizte, márpedig a labirintus olyan mélyen gyökerezett az időben, hogy kezdeteire már senki nem emlékezthetett. Úgy tetszett, időtlen idők óta viszi magával ezeket az emlékeket, pedig volt idő, mikor szabad volt tőlük: csak azóta tartoztak hozzá, mióta ős is végérvényesen és megváltoztathatatlanul a labirintus részévé lett. Azóta a nap óta, mikor kedvese – a labirintusváros egyetlen lakója, akit nem tudott tisztán maga elé idézni – azon a szörnyű próbán elvesztette a szárnyait.

Azt hiszem, felébredtem.

„Már a felébredés óhaja is szökési kísérletnek tekintendő, hazaárulásnak.”

Hogy lehet ez a pillanat ugyanaz, mint az a másik, ha –
akkor még nem állt a torony.

Mégis biztosan tudom, hogy ugyanaz: emlékszem rá.

Ahogy kinyitom a szobám ajtaját, a szám – 401-es – lassan leolvad róla, és a föld alól bukkanok elő, ahogy leszaladok a toronyból.

Most én megyek végig a labirintusváros utcáin, és húzom magam után a hálót – hosszú acél- és kristálycsipke fátylamat – és az egyre könnyebbé válik, ahogy a kristályok, keményebbek a gyémántnál, összetörnek és elporladnak a labirintus utcáinak és lépcsőinek kövein; ahogy az acélszálak fennakadnak és elszakadnak a kiálló sarkokon.

• • •

Keresem a helyem, mert megrepedt az Idő,
és körülöttem a dolgok nem tudják eldönteni,
mennyire léteznek.

Hát lassan, gyengéden – kihasználva, hogy ily bizonytalan –
megpróbálom lefejteni magamról a fátylam.

Saját véremtől mocskosan sétálok ki a romok közül.
Egy pillantással kusza indákat festek az égre.