Névnapi köszöntő

Írok.

Magamnak.

Neked.

Nem-szavakat, elveszett időből,
valami füzetlapra a meg-nem-talált történet
lapjai helyett.

És nem írom meg,
mert nem tudom,
elveszett belőlem, hogy mit is,
és nem kérlek meg,
mert (már) nem tudom, mire,
és nem érzem úgy, hogy lenne rá jogom
– és különben is, volt már, hogy kértelek,
de máig nem tudom, minek
(és ez amúgy sem arról szól, hogy
felhozzak most régi sérelmeket)
– csak írok. (Mi mást tehetnék.)

Kattognak bennem e nem-szavak,
és nem lehet nem felfűzni őket

— nesze tű, cérna, léttagadás
(ahogy a torony: összedőlt, s
most már soha nem is létezett)

– hát írok.
Boríték,
bélyeg,
címzés – az elveszett.

Molyok:

puha
szürke
szárny-
verdesés
– vergődés
(szárazon)
felkavart
iszap

egyen-
súlytalanság
és hideg

rángatom
-ringatom
magam

(s egyenként tépdesem szárnyát
a szekrény lepkéinek.)

[Ez csönd maradt.]

Csak nagy ritkán kúszik be a városba az eső illata: de ma egész nap követ. Így nap végére rajzzá tettem magam – egy vonalat húzok a lábom alá, hogy megtartson a felszínen – de közben, a lassan hulló cseppek alatt, hagyom, hogy megfolyjon a tinta, s körvonalaim elhomályosuljanak.

Ködgombolyag, lebegek – közben a kétszemü villamosra várok,
törve-ragasztva fejemben sánta, hatlábú sorokat.

Rémálmokat csak felárral vállalok.

Nehéz velük dolgozni – anyaguk nyúlós-ragacsosan beteríti az embert, s aztán ébredés után is ott marad: abban a forró szívdobogásban, abban a vak rettegésben, amiben (még ébren is) meglapulnak az ember álombéli szörnyetegei; pókhálóképp befonja a sarkokat, ahová nem ér el a hirtelen felkapcsolt kislámpa fénye.

[Wahastini]

Wahastini. Hiányzol.
Itt vagy, mégse látlak:
mint lámpafény mögött eltűnő csillagot,
ölel most téged a fény,
s elrejt előlem, ki sötétség vagyok.

Wahastini. Hiányzol.
Súlytalan volt az éjjel,
leple alatt tolvaj-mód magammal hoztalak,
s még mindig véled álmodom – hiába:
a tenger nagy, s te messze vagy.

Ismerd meg hazádat

A Blaha Lujza téren lakik egy madár,
aki dermesztő hidegben, hajnali háromkor is énekel.
Negyed négykor nincsen a városban se a Vár, se a Parlament.
Mínusz öt fokban, azt hiszem, az ember könnye
pár perc alatt az arcára fagy.

Levelezésem a Szörnnyel

Az Újév hajnalán a Szörny – nevezzük csak így – ismét finom falatokhoz jutott.
De nem ez volt az első alkalom, hogy leveleztem vele.

2011. VII. 28.
Kedves Szörny!

Remélem, jóllaktál az elmúlt napokban, és egy időre szünetelteted a marcangolásomat. Addig is szeretném felhívni a figyelmed arra, együttélésünk alapvető feltétele volna, hogy ne harapj túl nagyokat belém – és ez az életemre is vonatkozik. Az a véleményem, hogy a szabadság, amit élvezel, és a rálátás, melyet a körülöttem lévő dolgokra biztosítok neked, igazán méltányos ajánlat cserébe.
Ezért arra kérlek, fogd egy kicsit vissza magad a továbbiakban.
Maradok tisztelettel:
Maura,
megálmodód

2011. VIII. 27.
Kedves Szörny!

Tájékoztatásul közlöm, hogy nem egészen erre gondoltam. Továbbá azt is jelezném, hogy bár a nagyítás, melyet dolgaim szemléléséhez alkalmazol, csodálatos képeket eredményez – amit igen nagyra értékelek –, minden valószínűség szerint súlyosan torzítja az érzékelésedet, és ez a tevékenységedet is aránytalanná teszi.
Ezért arra kérlek, mérsékeld úgy a nagyítást, mint az én vegzálásomat is.
Üdvözlettel:
Maura

2012. I. 1.
Kedves Szörny!

Volnál szíves abbahagyni történeteim felzabálását?! Lassan akkorára hízol, hogy nem fogsz elférni a gondolataim között. Ennek kapcsán ismét megkérlek, csökkentsd a lényegtelen dolgok nagyítását, mert a jelenlegi nagyításban ha eltalálnak, súlyos sérüléseket okoznak, amely végső soron a Te épségedet is veszélyezteti.
Üdvözlettel:
megálmodód

Átkok Grammatikája (Grammatica devotionum)

Mint köztudott, a Grammatikának mára egyetlen teljes példánya sem maradt fenn. Talán soha nem is létezett, hiszen egyes fejezetei más-más szerző tollából származnak, különböző nyelveken íródtak, s talán sosem rakták őket össze. Tény az, hogy ma a Grammatika, egészében, nem létezik, s bár ezt a titkos tudományok történetének kutatói joggal sajnálhatják, végső soron, azt hiszem, inkább örülnünk kell ennek. Jobb nem belegondolni, mi történne, ha egy teljes kötet rossz kezekbe kerülne; már egy-egy fejezet is felmérhetetlen károkat okozhat arra nem méltó ember kezében.
S hogy honnan tudok egyáltalán a Grammatika létezéséről?
Sok érdekességet rejt a műhely padlása. De hogy oda hogy kerültek, azt már ne kérdezd, magam sem tudom. Ha az ember épp az átkokat kutatja, s egy ilyen felbecsülhetetlen kincset talál – még ha csak néhány töredékről is van szó – nem kérdez, hanem megköszöni az elrejtett dolgok ajándékát.
Szép lassan aztán sikerült összefűznöm, sorrendbe raknom azt a néhány oldalt, ami így hozzám került.

Ok nélkül bizony ritkán szokás átkozódni: s az ok az átokban feltétellé válik. Valóságos vagy lehetséges feltétellé, ha még nem teljesült; s kimondatlan okká, ha már igen. S az átok maga, ha nyelvtani formáját nem is, értelmét tekintve mindig jövő idejű.
De mi történik, ha – idővel – a feltétel teljesül, ám pont az eltelt idő alatt lehetetlenné válik, hogy az átok megfoganjon? Ha az, akire halálos átkot mondtak, közben ivott az Élet Vizéből? Ha az, kit örök vándorlétre kárhoztattak (volna), eltéphetetlen gyökereket eresztett?
Lehet-e oly erős egy átok, hogy ennek ellenére megfoganjon? Lehet-e erősebb mindannál, ami időközben történt? Egy jövő idő erősebb mindannál, ami időközben múlttá s jelenné vált?

A Grammatika részletesen leírja, hogyan lehet ilyen erős átkot mondani. Vagy olyat, amely az eltelt időből – s a közben történtekből – merítve, mindahhoz idomulva s mindazt megkerülve másképp, de éppoly erővel csapjon le a megátkozottra.
De leírja azt is, hogyan lehet az idő köpenyébe bújva elmenekülni egy – mindig jövő idejű – átok elől.

Ám a szöveget át- meg átszövik a különféle hivatkozások: a többi, elveszett fejezetre, más mágikus szövegekre s mára már elfeledett obskúrus alapigazságokra – melyek ismerete nélkül a Grammatika értelmetlen szöveg csupán.

 

V.

Anyáink vére és apáink csontja: el-nem-felejtett mesék vagyunk mind.
De sehol másutt nem láttam ily csupasz virágzását emlékezésnek és halálnak.

IV.

A falhoz hajoltam, mint a többi nő – de én imádkozni nem tudok. Hát kértem a köveket, meséljenek. Fény volt bennük: kétezer év fénye; jelen sírás, ezer elmúlt könyörgés.
Egy néni állt mellettem, hosszan imádkozott – s mielőtt ellépett a faltól, keresztet vetett.

III.

Behunyt szemmel fény-szálakat válogatok: néha
egy szóra, egy mozdulatra
szakad a függöny,
s zubogó szivárvány vízesés zuhog rám
– de mégis Medúza-fő lettem,
azt hiszem:
a sötétség-kígyók hajam közt
saját szárnyamat is megharapják

Nézz csak rám, szívem.

II.

Tízezer év.
Egy név, mit oly sűrűn ülnek meg a legendák, hogy majdnem elhittem, már csak a könyvekben létezik.
Jerikó falai alatt nyolcvannal robogtunk el.
Jerikónak csak egy kapuja van.
Jerikóban panelházak vannak és szögesdrót.

I.

Már megint cseng a fülem.
Őrült kavargás, fényspirál, hanggörgeteg.
– Hagyd, hadd kavarogjon: a szférák zenéje ez is.
Rongyosra rágta a magány a megmaradt végeket.
 Merülj el benne, s elcsitul.
A könnyűség, a láz, az utazás íze a számban  mit most épphogy csak megtaláltam 
mint sípoló lélegzetem, a szférák csendjében elveszett.

Párhuzamos bolyongás

Összekapaszkodó gondolat-szálaim
hajnalban végül elengedték egymást.
Akkor vizet ittam – fénnyel teltem –;
az utolsó szálat átfűztem egy tű fokán,
s megvarrtam vele a felfeslett időt.
Hazafelé menet álomitalt kaptam:
hócsillagokkal telt az éj.

casus impossibilis

Rám nézett, s így szólt:
Hát van még, aki mosolyog az esőben!
Mindenütt víz volt:
fentről az eső,
körben mindenütt a dagály;
s átölelt a tenger sötétje.
Most tél van
s azt hiszem,
ennél messzebb már nem érhetek:
de van még,
aki mosolyog
a hóesésben.

Nem kell nevén nevezni a változást, hogy igaz legyen.

De egyszer fel kellett ismernem végre: pusztán az, hogy leromboltam a Labirintust, nem teszi semmivé az éveket, melyeket ott töltöttem – a Mester úgyis mindig a romoknál ad nekem randevút.
Hogy az álmok, melyeknek szálai erekként hálózzák be testemet, s amelyek néha oly közel kerülnek a bőrömhöz, hogy már-már puszta kézzel meg lehetne őket érinteni, nem egyebek, mint gyökerei a fátyolnak, melytől, hogy szabaduljak, önmagam szaggattam szét – és hogy bár nem tudom, képes leszek-e hasonlóra ismét, bármelyik álom-szövetem kaphatna ekkora hatalmat.
Hogy azért, hogy ne főzzek mindig keserédes mérgeket, nem kell feltétlen elfelejtenem mindent, amit a füvekről tudok.

[kimondhatatlan]

Látom, amint megérint minket a sötétség,
s fülsértő csörömpöléssel szertehullana,
mélybezuhanna világunk,
ha nem lenne ily csendes és jól nevelt
– így őrült, halálfejes kacaj helyett
derűs mosollyal köszöntenek
e hétköznapi nem-tragédiák.

Fáradt tekintetünk mögött olajos-sötét kavargás
láncra-vert éji démonaink serege.

Hajónapló

Álomszövői utazásaim során hajóra szálltam. A fedélzetre lépve megszüntettem az idő mindenfajta olyan múlását, amely nem a Nap állásától függ – és végre volt alkalmam saját kedvemre álmodni kicsit. Kicsit kuszák lettek, talán túl irizálóak is – de ez érthető lehet: olyan távolságokból (és közelségekből) szőttem őket, melyeknek vajmi kevés közük volt térhez és időhöz, s egyedül fontosságukkal voltak mérhetők.

Még mindig földibeteg vagyok.

•  •  •

A szavak olyanok voltak, mint mindig. A mozdulat nem.
S egy idő után már nem tudtam, melyikünk ritmusát hallom.

Ha sosem figyelted meg azt a pillanatot, pár perccel vihar előtt
– mikor fújni kezd a szél, de még bizonytalannak tűnik, tényleg szétszaggasson-e mindent; mikor már nem látod a napot, de a súlyos, sötét fellegek alól kiszűrődik egy olyan átható fény, mely felvillantja zaklatott szépségét a legszürkébb, legunalmasabb városnak is –

Ha nem figyelted meg sosem, nem fogod érteni ezt a furcsa lázat.
a fáradtságot, ami miatt még egyszer s újra körbejárom a várost
ezt a dühös és szomorú boldogságot
ezt a rettegő várakozást, amitől minden lehetségessé válik, s ami miatt végül nem történik semmi
ezt az álmot, amitől nem tudok elaludni.
Ezt a furcsa lázat, ami olyan, mintha az a fény, az a vihar előtti, a bensőmbe volna zárva;
mintha átvilágítana már-már áttetszővé égett bőrömön.

Nem gondolom, hogy ritmusainkat cserélni ily súlytalan dolog volna.

Pizzica minore

Érzitek, milyen könnyű az éj?
Játsszatok még, kérlek,
de most a tűz nélkül,
mely elragad, átjár,
s a pillanaton túl mindent felemészt.
Játsszatok még, kérlek,
oly könnyedén, mint az éj,
a hullámok csendjében hogy
feloldhassuk végre a messzeséget
– sosem kerülve mégsem közel.

Aznap éjjel átjárt egy olyan könnyűség, amelytől rögtön megértettem, miért is mondták rá, elviselhetetlen. Hűvös volt és ropogós, mint a szél a tenger felől a tenger felől, amely másnap reggelre végre elszakadt az égtől, kinyitván a láthatárt s egy kis teret, hogy kipróbáljam, elbír-e még a szárnyam. Szükségem volt rá az induláshoz.
Aznap éjjel átjárt egy olyan egyszerűség, amelyben feloldódott az összes maradék kérdés, s amely teljes természetességgel hagyott lebegni
 de nem hagyott egy pillanatnyi kétséget sem afelől, hogy egyszer földet kell érnem; s hogy akkor viselnem kell majd ég és föld súlyát.
Minden lélegzetvétel emlékeztet a távolságra, amit meg kellett tennem hazafelé.

de profundis

il mostro di nervi

Egy szikla.

Tengeri szörny, a legendák idejéből: partra vetette egyszer a víz, s nem sikerült visszaúsznia az apállyal. Senki se tudja már, a Nap látásától vagy épp tehetetlen dühében vált-e kővé; de aki jól figyel, még ma is hallhatja torkában szakadt utolsó, kétségbeesett kiáltását.

Egyetlen mozdulat. Egy pillantás, a bőrömön érzem. Egy félbeszakadt gondolat.
Gyönyörű mese lett volna, tipikus és nagyon egyszerű – de sosem meséltük el, nemhogy megéltük volna.

A tenger mélyén lakott, hogy jegesek a vizek és örök a sötétség; elsüllyedt hajók után kutatott és felfalta történetüket. Ha épp valami csemegére támadt kedve, a felszín közelébe úszott, hajókat keresve, s a tengerészek álmaiból csapott lakomát, elrabolván tőlük kedvesük emlékét, a keresett kikötő képét vagy épp a kapitány iránti hűségüket – így újabb történetek születtek, véresek és zamatosak, s ő követte őket, míg ezek a hajók is el nem süllyedtek, anélkül, hogy bárki tudta volna, mi lett a sorsuk.

Még a nyílt tengeren voltunk, hol szeszélyes a szél s lassú-hatalmasak a hullámok. Élni akartam volna a meséket, azt az egy szem mesét.
Aztán egyszer csak megmozdult valami a sötét, jeges vizek mélyén, és a sötétségből kivált egy még feketébb árny. Mint minden árnyék, ez is ellenpontozta a fényét annak, aki vetette. Az én árnyékom volt.
Megtagadtam volna a nevedet is – és megbántam volna -, de nem voltam képes rá. De azt a pillanatot sosem bocsátom meg neked.

Ki tudja, egy-egy nagyobb viharban, vagy mikor megérinti a holdfény, tán még ma is visszatérhet a mélybe, mindig csak emlékek után kutatva. S ilyen éjszakákon megint lakomázik a titkokból, melyeket csak a tengerrel osztottunk meg.

Talán még megtalálhatnánk egymást, egy pillanatra – de nem tudom, látsz-e még: a tenger hatalmas, s te túl messze vagy már.

De a hajnal ott találja mindig, partra vetetten, kővé dermedve a többi szikla közt, torkában utolsó, kétségbeesett kiáltásával.

Egyetlen dalt énekelj még nekem.

Múlt-idő — Coincidenze

Ha egyszer vonatra szálltam, gondolnom kellett a csatlakozásra is. Mi sem volt egyszerűbb – abban a városban minden mindennel összeér. Mégis úgy tűnt, lekéstem – s ott maradtam, megszürkült, törékeny-áttetsző test a semmi közepén.

Bezárult körülöttem a város: már otthon voltam. De az a tenger nem válik el az égtől, s a pára lehúzta szárnyaim.

A kikötőben voltam aznap este, abban a ritmus- és színforgatagban. Láthatatlannak éreztem magam, hát úgy döntöttem, valóban eltűnök.
Aztán alig találtam meg magam: aznap éjjel még álmodni sem tudtam. Nem kell ezen meglepődni, néhanap megesik. Egy álom-szövet bonyolult kell legyen, hogy ne szakadjon el a valóság első, kicsit szögletesebb darabján. De aznap éjjel a világ legegyszerűbb, legsúlytalanabb álmát sem tudtam megálmodni.

Ezer darabbá tükrözve ismét
– megszürkült, törékeny-áttetsző test –
csak néztem nagy, nem látó szemekkel,
míg az égen körbejártak a csillagok.

Múlt-idő — 7:39

[Ventimiglia]

Ideje volt elkezdeni mesélni ismét – de futottak előlem a szavak. Meg aztán a képek sem jöttek oly könnyedén.
Ideje lett volna végre eladni pár álmot – vagy elajándékozni őket, nem lényeges. Az álmait úgyse pénzért adja el az ember. De nem gondoltam, ezzel elárultam volna a Mestert (ha legaláb egyet sikerült volna eladnom… !) Hogy ez valóban ok lett volna arra, hogy elhagyjon. Hiszen az, hogy szeretők voltunk, mit sem változtat azon, hogy ő volt a Mester.

Mintha nem volna élet a Labirintuson kívül.

[Bordighiera]

[San Remo]

Mégis mit kezdtem volna még egy mágussal? (– még csak biztos sem voltam benne, hogy tényleg az volt-e)
Ha legalább rájöttem volna, honnan meríti azt a jelen-létet, hogy eltanuljam tőle. Egyébként, mint azt már rég tudhattam volna, a mágus éppolyan ember mint én vagy bárki más.
De mégis, mit kezdtem volna még egy mágussal?

Közben az eső, melynek minden cseppje csak ugyanazt a nevet tükrözte, elállt valahogy, s nem tudott elmosni teljesen. De be kell valljam, ha két kikötőm egyikét említettem, sokáig, sokszor vétettem el a nevét.

[Imperia – Porto Maurizio]

Álomszövő vagyok.

Rég ki kellett volna lépnem innen – ebből az alkonyfényes, csillagragyogásos, szélviharos világból.Rég nem volna szabad már ezt a főzetet főznöm –

[Diano Marina]

tengervíz, leandervirág, méz és kesernyés fűszerek.

Keserédes.
Mérgező.

Jóval gyakorlatiasabb kellett volna már legyek.

Hiszen már nem saját kedvemre álmodtam: mesterségemmé lett, és vásárra vittem az álmaim. Hogy el nem adja magát az ember.
Már nem voltam az a kislány, aki beleszeretett a mesterébe. Végigéltük a magunk történeteit, a mester meg én; s amikor már nem volt mit tanulnom tőle, elhagytam. Ugye milyen jól hangzik?

Mégis mindig ő marad a Mester. Mindig erősebb lesz nálam, mindig ő hagy majd el, és én követem, még ha nem is szeretem bevallani.
De tudom: újra meg újra felkeres majd mégis.

[Alassio]

Persze mindeközben jól mulattam – istenek s istennők, démonok és szörnyek, mágusok, boszorkák, őrültek és csavargók voltak igen szórakoztató társaságom. De kevesen tudtak sokáig lekötni: legnagyobb részüket messze túl könnyű volt megálmodni. Azok a kevesek pedig saját kedvükre játszottak velem.

[Albenga]

Tényleg sokkal gyakorlatiasabb kellett volna már legyek.

[Finale Ligure]

Furcsa volt látni, ahogy ismét összerakta magát a világom, ahogy néhány darabja megduplázódott egyik vagy másik nyelv szavaiban. Furcsa volt így vadászni a szavakra, így erővel összeszedni őket. De ha más szavaktól, korábban, részeg voltam, most velük építettem fel magam.

[Savona]

Álomszövő vagyok.

Ha úgy vesszük, még szépek is voltak azok az álmok. Nem annyira, mint a korábbiak, ez tény, de nem is voltak olyan szabályosak, olyan iskolásak már. Nem könnyű elmagyarázni, tisztes szaknyelv híján, de talán érthető. Azt mondhatnám, jól megtanultam a módját, csak a saját hangom hiányzott még. Hogy ne kelljen mindig a mestert követnem.

[Genova Piazza Principe]

Fel kellett ébrednem egy percre.

XXI. a Világ

Megint egy kikötőben lakom;
és az életek s a történetek, melyek mindig párhuzamosak voltak,
összeértek.

XX. az Ítélet

Nyugvópontra jutottam, s visszahívtam minden szálat:
végigfuttattam őket ujjaim között – hogy elsodorhassanak az új változások.

XIX. a Nap

Egy kristály lógott az ablakomban: sokszor ébredtem arra – dél körül – hogy a macskák apró szivárványokra vadásznak a földön.

XVIII. a Hold

1. Számtalan életem közül ma egy újat kezdek.
2. Egy hajócskát ajánlok fel az útnak, a változásnak és a teljességnek.
3. Máshová utaztam, más változást éltem – és már egész vagyok.
4. Behunyom szemem, mélyeket lélegzem, s figyelem, ahogy ellazulnak izmaim.

XIV. a Mértékletesség

A legnagyobb kihívás: elismerni, hogy én sem vagyok határtalan.
A legnagyobb kihívás: felismerni a határokat – még mielőtt átlépnék rajtuk.
Talán egyszer mégis megértem ezt a szót.

XIII. a Halál

A temetés után, egy pillanatra, magamra maradtam.
Behunytam a szemem, hogy lássam az ágak
s a százszínű hulló levelek árnyékát szemhéjamon
– hogy lássam, mennyire csodálatos az élet.

XII. az Akasztott

Döntöttem. Bölcsen, mértékletesen (mondanám)
mert már nem kell bizonyítanom senkinek semmit.
S ha rossz is a döntés, legalább másképp rossz, mint eddig annyiszor.
De maradt bennem egy sötétség,
ahová nem tud beszűrődni a napfény.
Csak lassan párolog.

XI. az Erő

Olyan, mint az árral szemben úszni:
ha több az akarat, nagyobb az ellenállás bennem
míg végül erőm önmagát emészti fel.
Pedig csak engednem kellene az áramlásnak.

VII. a Diadalszekér

a döntés hatalma:
amikor ismerem a célt
s teljes lényemmel indulok felé,
a Világ körei szívdobbanásommal együtt fordulnak
s megnyílik előttem egy Út.

VI. Szeretők

Nehéz a teljességről beszélni
nem elég egyszerűek a szavak.
Ahogy egy sincs, mely oly tűnékeny volna,
mint a pillanat.

V. a Főpap

Emlékeim tökéletes kristályrácsa
tanulás bármely pillanattól
megfontoltság minden döntés előtt.

IV. a Császár

Ha még mindig nem vagyok elég jó,
ő követel többet – s én magam:
mert a halottaival már nem vitatkozik az ember
őket már nem lehet meggyőzni.

III. a Császárnő

Megszámolom a Város fényeit
míg egy új vég álom-vásznat szövök;
eléneklem a reggel énekét
– és az álmom élni fog.

II. a Főpapnő

Mint néhány barátnőm, kik már nem foglalkoznak azzal,
mit várnak el a többiek, de nem is lázadnak ellene
– csak élnek, ahogy ők jónak látják:
bölcsek, érettek, s úgy tűnik, boldogok.

I. a Mágus

Régóta ismerjük egymást, a Mágus meg én: álom-ösvényeinken számtalanszor talákoztunk már.
A Mágusnak ezer arca, ezer neve van – de a tekintete mindig ugyanaz. A Mágus vak. Megsötétült, torz tükör: képei áttetszőek és törékenyek.
A Mágusnak ezer arca, ezer neve van – a Mágus nem létezik, csak álmaimban.
Te vagy a Mágus – de mikor álmodni akartalak, távol maradtál. S valahol történetünk lapjai mögött volt egy pillanat, amikor nem láttalak. Amikor megláttam magam, ha csak egy másodperc töredékére is, a te álmaid között.
Te vagy a Mágus, mert azzá tettelek.
Látsz?

• • •

Meg akartam írni, hogy találkoztam a Mágussal; hogy ő is csak ember volt, mint én. Meg akartam írni, de bennem rekedtek a szavak; s a Mágus visszament a messzi-földre, ahonnan egykor jött. Visszament, s már nem biztos, hogy létezett – s hogy ő tükrözött engem, vagy én tükröztem őt.

[én az Éj vagyok maga]

én az Éj vagyok maga,
sötétségem száz csillaggal ragyog;
de te csak a fényt keresed mindig,
néha elfeledve azt is, hogy itt vagyok.
Pedig egyszer tán azt is mondtad nekem: ya layli
– vagy csak saját visszhangom hallottam, nem tudom;
vagy csak azért nem hívsz így, mert e nevet
én nem fogadtam el tőled sosem.
keresd csak a fényt nyugodtan, hisz nélküle úgysem élsz,
s ha megtalálod, hidd el, boldog leszek;
különben is, azért, mi nem volt,
nekem most egy szavam sem lehet.
De ne várd, hogy magammal hozzam a reggelt:
unom már, hogy nővéreim, a Hajnalok fényét
kutatod folyvást, s én még csak be sem csukhatom a szemem
– meg hát azt is tudom, melyikük lidércfény.

Llamadme Soledad

egy kép
egy mozdulat
egy halovány íz a nyelved hegyén
gondolatok szaggatott, aranyló ritmusa
bal vállad fölött a moccanó Halál
kavargó gőz egy bögre tea fölött
(neve is van talán)

[töredék]

És csak néztem, nagy, nem látó szemekkel
míg az égen körbejártak a csillagok.

Csipkerózsika, 2009. december

Azt hitted, hogy tényleg aludtam vagy száz évig,
s nem volt senki a házban, hogy megetesse a macskát?!
Elhiheted, nincsen körülöttem semmi varázslat,
eddig is éltem, s most se teszek mást:
gonddal húzom mégsem oly egyszerű-és-szép hétköznapjaim ívét.
És takarítok. A por sem tudta megülni a házat,
nincsen pókháló a sarokban; a vadszőlő is
épp csak elérte az ablakomat, mikor édesapámmal
megmetszettük még kora nyáron.

Mégis, mennyivel élőbbnek látom magamat most,
mintha valóban most ébrednék csak, hogy néhány
napja megérintetted az álmaimat – pár szóval.
Ám ez az éberség is múlik, mint amikor víz
cseppen a tóba; s a vízcsepp eltűnik szem elől, de
ott marad, elkeveredve, a tóban örökké; mégis,
körkörösen kélő hullámai lassan elülnek.

[messze]

Az a helyzet, hogy nagyon messze lakom a tengertől.
Nemrég jöttem haza, hangom nem volt, otthagytam mind a szavaim – a mesének vége: egy pillanat vagyok.
De mikor megérkeztem,énekelni kezdtem: egy emlék – furcsa láz – világít bennem, s a hátamon nőni kezdtek szárnyaim.

Ma be fogok rúgni! – mert esett az eső, s feloldódott benne a fény, melynek súlyos, érett-arany fürtjei csendesen szuszogtak a fügefa alatt.
Előttem egy kancsónyi a vízből, és most iszom: teli hassal részegen, az utolsó cseppig; s úgy emelkedem fel, egy ujjnyit, két ujjnyit a földről
– s visszaesem, persze,
hisz zsengék még a szárnyak, s hangom is új nagyon.

Hazatérés

I.

Fülledt meleg ül a városon, és a levegőnek
mézíze van meg szálló por- és hulló levelek-szaga –

II.

Nincs már keserűség ajkamon,
sem gondolatok forró, édes vére
az őszi eső hűvös cseppjei
csorognak most végig arcomon.

• • •

És eljött egy nap, mikor a labirintus pontosan ugyanolyan volt mint egy másik alkalommal, több száz, talán több ezer évvel azelőtt. Ez persze tökéletes lehetetlenség volt: a labirintus szüntelenül változott, és soha nem ismételhette önmagát, mert a változásnak ez a pillanatnyi megtorpanása a labirintus azonnali széthullását eredményezte volna. Ezt a labirintusváros minden lakója tudta, így a torony legfelső, égszínkék szobájának lakója is. Mint ahogy azt is csalhatatlan bizonyossággal tudta, hogy mégis megtörtént. Mondhatni visszaemlékezett arra, amilyen akkor volt a város, azzal a másik alkalommal – bár az jóval a születése előtt esett meg. Mégis fel tudta idézni, mert a labirintus összes emlékét őrizte, márpedig a labirintus olyan mélyen gyökerezett az időben, hogy kezdeteire már senki nem emlékezthetett. Úgy tetszett, időtlen idők óta viszi magával ezeket az emlékeket, pedig volt idő, mikor szabad volt tőlük: csak azóta tartoztak hozzá, mióta ős is végérvényesen és megváltoztathatatlanul a labirintus részévé lett. Azóta a nap óta, mikor kedvese – a labirintusváros egyetlen lakója, akit nem tudott tisztán maga elé idézni – azon a szörnyű próbán elvesztette a szárnyait.

Azt hiszem, felébredtem.

„Már a felébredés óhaja is szökési kísérletnek tekintendő, hazaárulásnak.”

Hogy lehet ez a pillanat ugyanaz, mint az a másik, ha –
akkor még nem állt a torony.

Mégis biztosan tudom, hogy ugyanaz: emlékszem rá.

Ahogy kinyitom a szobám ajtaját, a szám – 401-es – lassan leolvad róla, és a föld alól bukkanok elő, ahogy leszaladok a toronyból.

Most én megyek végig a labirintusváros utcáin, és húzom magam után a hálót – hosszú acél- és kristálycsipke fátylamat – és az egyre könnyebbé válik, ahogy a kristályok, keményebbek a gyémántnál, összetörnek és elporladnak a labirintus utcáinak és lépcsőinek kövein; ahogy az acélszálak fennakadnak és elszakadnak a kiálló sarkokon.

• • •

Keresem a helyem, mert megrepedt az Idő,
és körülöttem a dolgok nem tudják eldönteni,
mennyire léteznek.

Hát lassan, gyengéden – kihasználva, hogy ily bizonytalan –
megpróbálom lefejteni magamról a fátylam.

Saját véremtől mocskosan sétálok ki a romok közül.
Egy pillantással kusza indákat festek az égre.

[átok]

mikor hazaértem, hideg vizet ittam,
s égette az ajkam.

távolságból öltöttél formát
álmaim birodalmában:
és itt maradsz,
önmagad nem szűnő ismétléseképp
mert Phantaszosz rabjai nem csak mi vagyunk,
álmodók,
hanem ti, álmodottak is, mindanniyan.

• • •

megálmodlak.
addig álmodlak, míg álmaim erősebbek nem lesznek létezésednél
s egészen ki nem veszel belőlem.

[meghasadt Ízisz]

Ismét megpróbáltam – meghasadt Ízisz –
összeszedni, lassan, egyenként, szétszórt tagjaim,
énekemmel egyesíteni őket,
s életre kelteni önmagam.

Sötét narancsszín és éget

Megint mérget ittam
és most fűt a láz – hagyom,
hogy átvilágítson a bőrömön,
míg minden fényem elvész a végtelenben
tán akkor csönd lesz.
Visszatértem.

időnkívül

Hány éve már, hogy magányt lélegzem,
hideg kezekkel csak ő símogat.
Hány éve már, hogy fogvatartanak
véres és molyrágta hajnal-alkonyok,
s fakó nyikorgás kísér csak
céltalan-kanyargó ösvényeken.

Virrasztok százezer éjszakát, de mind reggeltelen
– még mindig csak Hypnosz karjában látom a végtelent.

 

kihűlés

Megfagyott testembe kék lángot vetett az űr;
áttetsző bőröm alatt kuszák az erek,
nehezen, lassan jár a vér.
Túlfeszültek az izmok
– mozdulat s fókusz nélkül.
Húnyt szemmel sokkal egészebb a világ.

daloljunk együtt reggeli éneket

Főzz nekem jó erős mákony-főzetet
mézédes füge héjába csavard
itasd meg velem
ringass míg elalszom
majd ha a Nap felkelt,
daloljunk együtt reggeli éneket

Tiltott álmok völgyén jártam
röppenő denevér gondolatok
mondatcsontvázak
kihűlt szótetemek vártak
ébressz fel, kérlek,
daloljunk együtt reggeli éneket

Nemlétbe fagytam – túl nagy lett a tér
vádló szemekkel néz rám a sötétség
magába ránt
felfalja szívverésemet
vigyél magaddal,
daloljunk együtt reggeli éneket

Palota, hajnali négykor

I.

Madárfütty visszhangzott a házak között.
A járdaszélen ültem és vártam;
lassú hullámokban ringattak a képek
s keserű-fűszeres nyári illatok.

II.

Fejemben zakatolnak a képek,
torzan elnyúlók, fekete-fehérek,
villogó szemű, testetlen démonok
állnak körbe – és röhögnek.

Giacometti: Palota, hajnali négykor

Giacometti: Palota, hajnali négykor – fotó: Antonio Villar Liñán

 

Mert Éósz minden hajnalban

[showmore]

„A fiú apjaura és mestere utasításai szerint megálmodta, milyen lehet a szárnyalás. Sok esztendőn át, álommunkával növesztette egyik tollát a másik után, egyik csontocskát a másik után, sok-sok órán keresztül, amíg egyre inkább testet öltöttek: a megfelelő helyen növesztette ki a lapockájából (különösen nehéz volt álmában a tulajdon hátát pontosan érzékelni), és lassacskán azt is megtanulta, hogy céltudatosan használja.

[more]

Kemény próbának vetette alá a türelmét, amíg végtelen eredménytelen kísérletek után sikerült rövid időre a levegőbe emelkednie. De azután hinni kezdett a saját művében, hála apjaura töretlen, barátságos szigorának, amellyel vezette.
Az idők folyamán annyira megszokta a szárnyát, hogy mindenestől a teste részének tekintette, annyira, hogy fájdalmat vagy kellemes érzést is érzékelt benne. Végül ki kellett törölnie emlékezetéből azokat az időket, amikor még nem volt szárnya. Azzal született, mint ahogy vele született a szeme vagy a keze is. Most már kész volt.
A labirintusvárost nem volt tilos elhagyni. Ellenkezőleg, akinek sikerült, azt hérosznak, kiválasztottnak tekintették, és még sokáig regéltek róla. De ez csak a szerencséseknek sikerült. A labirintus lakóira paradox, de megváltoztathatatlan törvények vonatkoztak. Az egyik legfontosabb szabály így szólt: csak az lehet szerencsés, aki elhagyja a labirintust, de csak a szerencsés képes elhagyni. De az évezredek során kevesen voltak szerencsések.
Aki kész volt a kísértésre, annak előbb próbát kellett tennie. Ha a próbát nem állta ki, nem őt büntették, hanem a mesterét, és a büntetés kemény és kegyetlen volt.
Apjaura arca nagyon komoly volt, amikor így szólt hozzá:
– Ilyen szárnyat csak a szerencsések viselnek. De csak a szerencse tesz könnyűvé. – Ezután hosszan, fürkészve nézte a fiát, és végül
megkérdezte: – Szerencsés vagy?
– Igen, apám, szerencsés vagyok – hangzott a válasza.
Ó, ha csak ezen múlik, nincs veszély! Olyan szerencsésnek érezte magát, hogy azt hitte, szárnya nélkül is repülni tudna, mert szerelmes volt. Fiatal szíve egész hevével szeretett, teljes odaadással és kétely leghaloványabb árnyéka nélkül. És tudta, hogy ugyanígy, feltétel nélkül viszontszeretik. Tudta, hogy a szeretett lány várja, hogy a sikerrel megállt próba után, a nap végén hozzá megy majd, égszínkék szobájába. Akkor a leány könnyedén, mint a holdsugár, a karjaiba simul majd, és ebben a végtelen ölelésben emelkednek a város fölé és maguk mögött hagyják a falait, mint egy játékszert, amelyet kinőttek már, más városok fölött repülnek majd el, erdők és sivatagok fölött, hegyek és tengerek fölött, tovább, tovább, a világ végéig.
A fiú meztelen testén nem viselt egyebet, csak egy halászhálót, amelyet hosszú uszályként vonszolt maga után utcákon és sikátorokon, folyosókon és szobákon át. Biztos volt benne, hogy megállja a próbát, bár nem ismerte, csak azt tudta, hogy a feladatot mindig pontosan a vizsgázóra szabják. Így egyik sem hasonlított a másikra. Úgy is fel lehetett fogni: a feladat éppen abból áll, hogy a jelölt igaz önismerettől vezéreltetve kitalálja, mi a feladata. Az egyetlen szigorú szabály, amelyet be kellett tartania, úgy szólt, hogy a próba ideje alatt, vagyis naplementéig semmilyen körülmények között sem léphet be az égszínkék szobába, a kedveséhez.
Ellenkező esetben azonnal kizárják minden továbbiból.
>Gondolatban mosolygott azon a szinte haragos szigoron, amellyel tisztelt és jóságos apjaura ezt a parancsot közölte vele. A legcsekélyebb kísértést sem érezte, hogy áthágja. Itt semmilyen veszély nem leselkedett rá, ezen a ponton biztos volt magában. Alapjában véve sohasem értette igazán azokat a történeteket, amelyekben valaki ellenállhatatlan vágyat érez, hogy az efféle tilalmakat megszegje. Miközben a labirintusváros áttekinthetetlen utcáin és épületei között kóborolt, már többször akadt útjába az a toronyszerű építmény, amelynek legfelső emeletén, közvetlenül a tető alatt élt a szeretett leány. Kétszer már ajtaja elé is került, amelyen a 401-es szám volt olvasható. És elment mellette, anélkül, hogy megállt volna. De ez nem lehetett a tulajdonképpeni próbatétel. Túlságosan egyszerű volt, nagyon is egyszerű.
Bárhová ment, szerencsétlenekbe botlott, akik ámuló, vágyakozó vagy irigykedő tekintettel néztek rá és néztek utána. Sokukat régebbről ismerte, bár az ilyen találkozások soha nem lehettek szándékosak. A labirintusvárosban a házak és utcák helyzete és rendje szüntelenül változott, ezért képtelenség volt találkozókat megbeszélni. Minden találkozás véletlenül történt vagy sorsszerűen, aszerint, hogyan akarta értelmezni az ember.
A fiú egyszer észrevette, hogy az uszályként vonszolt hálót valami visszatartja. Hátrafordult. Féllábú koldust pillantott meg: a kapualjban ült, egyik mankóját a háló szemei közé fonta.
– Mit csinálsz? – kérdezte.
– Légy könyörületes! – válaszolta a koldus rekedten. – Téged alig terhel, de rajtam segít. Te szerencsés vagy és kijutsz a labirintusból. De én örökre itt maradok, mert soha nem leszek szerencsés. Ezért kérlek, hogy vigyél legalább egy kicsit magaddal a szerencsétlenségemből. Így nekem is jut egy kicsi a szabadulásodból. Ez vigasztalna.
A szerencsések ritkán keményszívűek, hajlanak a részvétre és másokat is szeretnének feleslegükből részeltetni.
– Jó – mondta a fiú -, örülök, ha ilyen csekélységgel szívességet tehetek neked.
Már a következő sarkon találkozott egy szomorú, rongyos anyával és három éhező gyermekével.
– Amit annak ott megtettél – mondta az asszony -, azt bizonyára nem tagadod meg tőlünk sem.
És egy vasból való kis sírkeresztet font a hálóba.
Ettől a pillanattól kezdve egyre nehezebb lett a háló.
A labirintusvárosban számtalan szerencsétlen, boldogtalan ember volt, és mindenki, aki a fiúval találkozott, belefont valamit magából a hálójába, cipőt vagy értékes ékszert, bádogvödröt vagy egy zsák pénzt, ruhadarabot vagy vaskályhát, rózsakoszorút vagy elhullott állatot, valamilyen szerszámot, sőt végül még egy kapuszárnyat is.
Már estére járt, és a próba vége felé közeledett. A fiú előrehajolva, lépésről lépésre küzdötte magát előre, mintha valami hatalmas, nem hallható viharral szállna szembe. Arcát veríték lepte el, de még mindig csupa remény volt, mert azt hitte, most megértette, miben áll a próbatétele, és mindennek ellenére elég erősnek érezte magát, hogy megállja.
Aztán ráborult az alkonyat a városra, de még akkor sem jött senki, hogy azt mondja neki, elég volt mára. Maga sem tudta, hogyan, a magával hurcolt végtelen teherrel ama toronyszerű építmény tetőteraszára jutott, amelynek égszínkék szobájában a szeretett lány élt. Még sohasem vette észre, hogy innét lelátni a tengerpartra, talán ez sem volt eddig a mostani helyén. Mélységes nyugtalanság lett úrrá a fiún, látva, hogy a nap lebukik a párás látóhatár mögé.
A tengerparton négy szárnyas alak állt, hozzá hasonlók, és hallotta, noha nem látta a beszélőt, ahogy felszabadította őket. Lekiáltott, vajon róla megfeledkeztek-e, de ügyet sem vetettek rá. Remegő kézzel tapogatta a hálót, de nem sikerült ledobni magáról. Újra meg újra kiáltott, most apjaurát hívta, jöjjön és segítsen neki, eközben, amennyire tudott, kihajolt a párkányon.
A nap utolsó, kihunyó fénysugaránál látta, hogyan vezetik a szeretett lányt, tetőtől talpig fekete fátyolba burkolva, a kapun át. Aztán fekete lovak bevontattak egy fekete hintót, amelynek teteje egyetlen nagy kép volt: apjaura csupa gyász és kétségbeesés arca. A szeretett lány beszállt a hintóba, és a fogat távolodott, amíg bele nem veszett a sötétségbe.
A fiú ebben a pillanatban értette meg, mi volt a feladata. Engedetlenséget kellett volna tanúsítania, de nem állta meg a próbát. Érezte, hogyan hervad le álom teremtette szárnya, hogyan hullik le róla, mint az őszi falevél, és tudta, hogy soha többé nem lehet boldog, hogy élete fogytáig a labirintusban marad. Mert most már ő is oda tartozott.”
(Michael Ende: Tükör a tükörben)

[/more]
[/showmore]


 

Mert Éósz minden hajnalban megölte Hekatét. Furcsának hangzik, de nálunk ezért nem volt soha reggel. Csak hajnalok voltak: talán a Hajnal-úrnőnek volt túl nagy hatalma. Ébredés sem volt: álom és ébrenlét csak a Nap állása szerint vált megkülönböztethetővé, oly lassú és finom volt köztük az átmenet. Egyáltalán, valami nem volt rendben az idővel.
Nem is olyan rég, például, volt egy hatalmas vihar, ami összedöntötte a tornyot, letépte rólam a fátylamat és elsöpört körülöttem mindent. Ennek ellenére még mindig itt vagyok a toronyban, közvetlen a tető alatt, fátylam is ép és sértetlen, tehát a vihar nyilvánvalóan soha ki sem tört.
Amennyire vissza tudok emlékezni, mindig itt éltem, égszínkék szobámba zárva, a 401-es számú ajtó mögött. Nem emlékszem mi van odakint, s abban sem vagyok biztos, hogy az ajtó zárva van: sosem próbáltam kinyitni.
Ha kinézek az ablakon, messze alattam valami város-félét vélek látni, bár a távolságtól meglehetősen elmosódottak a körvonalai. Csak egy, kezdetben kanyargó, később egyre egyenesebb vonal vehető ki viszonylag tisztán, mint egy végtelenbe vezető ösvény – esetleg egy vasúti sínpár. Egészen távol, a láthatáron, valami halvány csillogás is látszik: talán a tenger.
Gyakran fázom: itt fent hűvösek a szelek. Egyetlen öltözékem a fátylam, amit – úgy tudom – azóta viselek, mióta a szobába léptem, bár, mint említettem, erre nem emlékszem. Talán nem is helyes ruhadarabnak neveznem: ez egy különleges fátyol. Valahol, nagyon halványan mintha rémlene a mozdulat, amivel a hajamba tűztem, de most kétségtelenül sokkal mélyebben, a csontjaimba kapaszkodik, s már réges rég a a részemmé vált. Belőlem táplálkozik, a véremet issza nap mint nap, s szinte észrevehetetlenül lassan, de megállíthatatlanul növekszik. Azt hiszem, annak a hosszú halászhálónak az emlékeként, talán annak torzképeként hordom, amit a kedvesem viselt, amikor –
Valójában erre sem emlékszem. Néha úgy rémlik, szerettük egymást, és el akartunk repülni innen. Máskor szörnyű rémképeket látok, és úgy hiszem, itt járt, és én hidegvérrel megöltem. Megint máskor meg vagyok győződve arról, hogy soha nem is létezett; és minden csodálatos vagy elborzasztó álmom ellenére be kell látnom, ez a legvalószínűbb.

retro-spectio

I.

Felriadtam az éjszaka közepén,
mert nem láttam a rémálmomat.
Túl nagy volt körülöttem a csönd,
túl egyszerű az út a lábam alatt.
Aztán mégis álomba ringatott,
magam-teremtette furcsa lény;
puha, pókháló-szerű, kusza szövevény.

II.

Acél- s kristálycsipke fátylat viselek,
alatta meztelen vagyok.
Hajamba tűztem, de csontom éri,
lebeg körülöttem és ragyog:
prizmaként szórja az éjszakát,
s halkan a fülembe nevet.
Elválaszt önmagamtól
s nap mint nap issza véremet.

 

Mélyeket lélegzem

Frissen kihajtott levelek illatát oldottam
langyos, éjsötét párában,
s figyeltem az elsuhanó autók hangjának ritmusát.
Gondolataimra lágy esőcseppek emléke hullt,
csontjaimban lüktetett az éjszaka,
s messze alattam már mozgolódtak a város fényei.

“Holnap elutazunk” – szólt az egyik.
“Ha akarsz, velünk jöhetsz.”

 

•  •  •

 

ólomsúlyú pára húzza a nyírfaágakat
– zápor szalad végig az utcán.

 

Hekaté táncai

hecate bailaora
Nem-szűnő száguldás Hold-érlelte gyümölcsei
– jéghideg hajnalok lángjai –
Mondd, hogy vége már,
Hidd, hogy elkeződött
– teremts világot, álmodó Hekatém,
minden sötétségből, míg csak létezel,
Lázadj föl, és öld meg egyszer Éószt,
Tudd, hogy hármasútnál melyik lesz tiéd.

„Sötét és semmi voltak: én valék,
Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj,
És a világot szültem gyermekűl.”

(Vörösmarty: Csongor és Tünde)

[szabadulás]

Összetörtem az üveget magam körül,
és most lángolok:
átható, keserű tűz,
– halvány visszfénye a csillagoknak –
Forró szabadságcseppek gurulnak le torkomon,
s csontjaimat rágja az éjszaka.

el libro de las preguntas

A tenger.

A vadszőlő levelei, ahogy fújja őket a szél.

A szobám, ahogy megváltoztatják a dallamok.

 

“Ist nie nicht doch besser als spät?”

 

 

Vámpírok bálja

Éjfélre jár, szól a gong;
fuss ahogy bírsz, bolond!
Vagy állj meg, egy pillanatra,
s hideglelős furulyaszó
bűvkörében táncolsz majd,
míg virradatra
szívedben a vér kihűl.

Álmok és valóságok

 

Mint világok határán a senkiföldje,
mint nyári naplementék mögött a szürke,
egykedvű felhősereg,
vagy macskaköves utca, mikor az ereszről
az utolsó esőcsepp is lepereg,
oly csöndben vagyok.

Egy év se kellett.

Világaim bezárultak; hogy
kint vagyok vagy bent, már nem tudom.
A fényüket vesztett, halott csillagok
nem szólnak; énekük örök-zengő,
halovány emlékké fakult;
a régi ösvényeket elmosta a víz, és
árnypalántákkal sűrűn beültette a múlt.

„Szeretnék látni, nevetni…”

(gondolat-kör: újrakezdem. Leírom.)
nem félni: élni klasszikus rímpár
remélni – na azt nem: megélni.
a rettegés szívemben
kesernyés íz a számban
jégszilánk szememben
ólomsúly a lábban
Miért írom le?
Hadd repüljön (ut volet)
a szó megmarad
de az írás elszáll
széttépik idők
és szenvedélyek lángjai

„Szeretnélek látni, nevetni,
órákon át csak szemezni,
szeretnék szeretni.”

(Hámori Hanna: M-nek)

[…]

Megsárgult, összetört tükör.
Lehet-e hívatlan képeket hívni?

metamorphosis

(John Hollander: Összetekeredett piros festék című verse alapján)

Különös és mély a karmazsin gondolatok álma:
sárgászöld unalomban fuldokolva,
színtelen zöld eszmék alszanak dühödten.

Máskor halovány, ezüst-kék ötletek
haljnali suttogása kelti őket egy reggelen,
melyre árnyat vet a csöndes félelem
s a szüntelen lebegő kérdés,
lobogó, lángvörös kísértés.
Hagyj hát el álmot s ébredést,
merülj a szürke szín-özönbe,
keresd a csendnek fáját, hangok csillogó folyóját,
míg el nem jutsz a kezdet kezdetéig,
forró vágyakig és hideg reményig,
mozgó látomások kőtengeréig…

Különös és szép a karmazsin gondolatok álma:
sárgászöld távolságba veszve
színtelen s zöld eszmék merednek rád a ködben.

Napsárga képzelet táncol körülöttem.

Emlékek katedrálisa

Végtelen hómező, telihold, s egy palota, fagyos levegőből.

„Lépj be!” – szól egy hang, hatalmas és zengő. „Lépj be!”- szól. Örökké. Hisz’ itt vagyok.
Jég-fák – alattuk boltív; arany-sötét folyosó.
Saját szívdobbanásaim – lépések zaja –
Csend.

 

Itt vagyok.

Hát mégis elvesztettem. Kijutottam a labirintusból, és elfelejtettem, hol jártam. Nem emlékszem a helyekre, ahol jártam – nem találom a szárnyamat. Darabokra estek a képek, megrepedtek a harangok.

Az öböl fölött lement a Nap, az idő visszafelé s mégis előre halad. Ma reggel összedőlt a torony, a királylány meghalt a romjai alatt. Mire újból tegnap este lett, a rég-hiába várt királyfi is megérkezett.

Varjúfőnixek
hajnal-alkonyok

Összetörtek a csillagok, elsötétült az ég.

Éósz és Hekaté

Testvérem hívott. Felébredtem,
Hozzá siettem.
Sápadt volt, szemében hideg reszketés.
Helyére álltam a táncban,
s egy pillanatig még láttam,
ahogy elrepült.

Testvérem hívtam. Felébredt,
hozzám sietett.
Szemében láng, haja kibomlott; nevetett.
Átvette helyem a körben,
s még láttam, mikor elrepültem,
ahogy táncolni kezd.

Testvérem hívtam. A táncnak
vége volt. Messziről jött,
hajában leander, homlokán egy csillag ragyogott.
Fáradtan léptem hozzá, átölelt,
S halkan egy altatódalt énekelt.

Testvérem hívott. A táncnak
vége volt. Már
nem lángolt, de még benne lüktetett az éj.
Emlékeit tört kristályként szórta kezembe,
Aztán elaludt. Talán örökre.

[töredék]

Egy csillag csöppent a tenyerembe az éjjel,
És én elejtettem. Összetört.

[toronyba zárt királyleány]

Toronyba zárt királyleány vagyok;
tornyom csupa felhő és fény,
barátom a Hold s a Szél,
s köszöntenek engem a csillagok.

Toronyba zárt királyleány vagyok;
elmennem innen nem lehet,
csak szerelmem, ki elvihet –
de jól tudom, a királyfi halott.

Megölték őt: gyilkosa én vagyok.

Phantaszosz rabjai

Napnyugtára egy öbölbe értem;
Sejtelmem sem volt, hol lehetek.
Körülnéztem, s néhány embert láttam:
Nyugat felé néztek: nézték az eget.

Szállást kerestem, de hiába szóltam
Meg sem hallották a kérdésemet.
De, mert kíváncsi voltam, miért ül ott,
Megszólítottam egyiküket.

„Kérlek mondd, mit csinálsz, miért vagy itt?”
„Várakat építek. Aprókat, szépeket.
Belé kedves népet, jó királyt,
Gazdagságot képzelek. »

Másikhoz fordultam: „És Te, kérlek mondd el!”
„Fákat ültetek. Nagyokat, erőseket.
Ágak közé mókust, madárfészket,
Ágra jó termést képzelek.”

Csak kérdeztem – arról, mit eszem nem érthetett:
„kérlek mondd, mit csinálsz, s miért teszed!”
Sorban válaszoltak, révülten, csendesen:
Egy a tenger mélyén úszott, más a felhők felett.

Őrültnek hittem mindegyiküket,
Hisz’ nem láttam se várat, se fát.
Akkor az utolsó így szólt:
„Ülj hát közénk, s lásd a csodát!”

Leültem, s láttam: a várat, a fát,
A tűztáncot járó drágaköveket.
Már nem kerestem az éjjelre szállást:
Tudtam, innen elmenni nem lehet.

Látomások

– előeste –

Végtelen gondolatköreidet futod, megállíthatatlanul,
már-már magadat kergetve az őrületbe;
álmodni kívánsz, pedig tudod:
az álmok elől elfutnak a csillagok.

(1. éjszaka)

mély, álomtalan álom, s az eleven sötétség – kergetőzik veled.
fény gyúl: egy, száz, ezer
mind más – mind más hangon szól:
felkelt a Nap.

(1. nap)

tavasz – friss, zöld, fénylő
engedd el magad, és lebegsz
az éjjel: pihensz.

(2. nap)

elindulsz, vándorolsz.
ismeretlen helyek, mind te vagy –
már sejted, de szavak még nincsenek.

– megérkezés –

idézel egy álmot: kacatnyi kincsek közt kutatva
képeket találtál.
Itt van. Itt marad.