[Ventimiglia] Ideje volt elkezdeni mesélni ismét – de futottak előlem a szavak. Meg aztán a képek sem jöttek oly könnyedén. Ideje lett volna végre eladni pár álmot – vagy elajándékozni őket, nem lényeges. Az álmait úgyse pénzért adja el az ember. De nem gondoltam, ezzel elárultam volna a Mestert (ha legaláb egyet sikerült volna eladnom… […]

Ha egyszer vonatra szálltam, gondolnom kellett a csatlakozásra is. Mi sem volt egyszerűbb – abban a városban minden mindennel összeér. Mégis úgy tűnt, lekéstem – s ott maradtam, megszürkült, törékeny-áttetsző test a semmi közepén. Bezárult körülöttem a város: már otthon voltam. De az a tenger nem válik el az égtől, s a pára lehúzta szárnyaim. A […]

Egy szikla. Tengeri szörny, a legendák idejéből: partra vetette egyszer a víz, s nem sikerült visszaúsznia az apállyal. Senki se tudja már, a Nap látásától vagy épp tehetetlen dühében vált-e kővé; de aki jól figyel, még ma is hallhatja torkában szakadt utolsó, kétségbeesett kiáltását. Egyetlen mozdulat. Egy pillantás, a bőrömön érzem. Egy félbeszakadt gondolat. Gyönyörű […]

Érzitek, milyen könnyű az éj? Játsszatok még, kérlek, de most a tűz nélkül, mely elragad, átjár, s a pillanaton túl mindent felemészt. Játsszatok még, kérlek, oly könnyedén, mint az éj, a hullámok csendjében hogy feloldhassuk végre a messzeséget – sosem kerülve mégsem közel. Aznap éjjel átjárt egy olyan könnyűség, amelytől rögtön megértettem, miért is mondták rá, […]