Hazatérés

I.

Fülledt meleg ül a városon, és a levegőnek
mézíze van meg szálló por- és hulló levelek-szaga –

II.

Nincs már keserűség ajkamon,
sem gondolatok forró, édes vére
az őszi eső hűvös cseppjei
csorognak most végig arcomon.

• • •

És eljött egy nap, mikor a labirintus pontosan ugyanolyan volt mint egy másik alkalommal, több száz, talán több ezer évvel azelőtt. Ez persze tökéletes lehetetlenség volt: a labirintus szüntelenül változott, és soha nem ismételhette önmagát, mert a változásnak ez a pillanatnyi megtorpanása a labirintus azonnali széthullását eredményezte volna. Ezt a labirintusváros minden lakója tudta, így a torony legfelső, égszínkék szobájának lakója is. Mint ahogy azt is csalhatatlan bizonyossággal tudta, hogy mégis megtörtént. Mondhatni visszaemlékezett arra, amilyen akkor volt a város, azzal a másik alkalommal – bár az jóval a születése előtt esett meg. Mégis fel tudta idézni, mert a labirintus összes emlékét őrizte, márpedig a labirintus olyan mélyen gyökerezett az időben, hogy kezdeteire már senki nem emlékezthetett. Úgy tetszett, időtlen idők óta viszi magával ezeket az emlékeket, pedig volt idő, mikor szabad volt tőlük: csak azóta tartoztak hozzá, mióta ős is végérvényesen és megváltoztathatatlanul a labirintus részévé lett. Azóta a nap óta, mikor kedvese – a labirintusváros egyetlen lakója, akit nem tudott tisztán maga elé idézni – azon a szörnyű próbán elvesztette a szárnyait.

Azt hiszem, felébredtem.

„Már a felébredés óhaja is szökési kísérletnek tekintendő, hazaárulásnak.”

Hogy lehet ez a pillanat ugyanaz, mint az a másik, ha –
akkor még nem állt a torony.

Mégis biztosan tudom, hogy ugyanaz: emlékszem rá.

Ahogy kinyitom a szobám ajtaját, a szám – 401-es – lassan leolvad róla, és a föld alól bukkanok elő, ahogy leszaladok a toronyból.

Most én megyek végig a labirintusváros utcáin, és húzom magam után a hálót – hosszú acél- és kristálycsipke fátylamat – és az egyre könnyebbé válik, ahogy a kristályok, keményebbek a gyémántnál, összetörnek és elporladnak a labirintus utcáinak és lépcsőinek kövein; ahogy az acélszálak fennakadnak és elszakadnak a kiálló sarkokon.

• • •

Keresem a helyem, mert megrepedt az Idő,
és körülöttem a dolgok nem tudják eldönteni,
mennyire léteznek.

Hát lassan, gyengéden – kihasználva, hogy ily bizonytalan –
megpróbálom lefejteni magamról a fátylam.

Saját véremtől mocskosan sétálok ki a romok közül.
Egy pillantással kusza indákat festek az égre.

Pubblicato in Mesék magyarul, Scripta e taggato .

Lascia un commento

Il tuo indirizzo email non sarà pubblicato.

Questo sito usa Akismet per ridurre lo spam. Scopri come i tuoi dati vengono elaborati.