[Ventimiglia]

Ideje volt elkezdeni mesélni ismét – de futottak előlem a szavak. Meg aztán a képek sem jöttek oly könnyedén.
Ideje lett volna végre eladni pár álmot – vagy elajándékozni őket, nem lényeges. Az álmait úgyse pénzért adja el az ember. De nem gondoltam, ezzel elárultam volna a Mestert (ha legaláb egyet sikerült volna eladnom… !) Hogy ez valóban ok lett volna arra, hogy elhagyjon. Hiszen az, hogy szeretők voltunk, mit sem változtat azon, hogy ő volt a Mester.

Mintha nem volna élet a Labirintuson kívül.

[Bordighiera]

[San Remo]

Mégis mit kezdtem volna még egy mágussal? (– még csak biztos sem voltam benne, hogy tényleg az volt-e)
Ha legalább rájöttem volna, honnan meríti azt a jelen-létet, hogy eltanuljam tőle. Egyébként, mint azt már rég tudhattam volna, a mágus éppolyan ember mint én vagy bárki más.
De mégis, mit kezdtem volna még egy mágussal?

Közben az eső, melynek minden cseppje csak ugyanazt a nevet tükrözte, elállt valahogy, s nem tudott elmosni teljesen. De be kell valljam, ha két kikötőm egyikét említettem, sokáig, sokszor vétettem el a nevét.

[Imperia – Porto Maurizio]

Álomszövő vagyok.

Rég ki kellett volna lépnem innen – ebből az alkonyfényes, csillagragyogásos, szélviharos világból.Rég nem volna szabad már ezt a főzetet főznöm –

[Diano Marina]

tengervíz, leandervirág, méz és kesernyés fűszerek.

Keserédes.
Mérgező.

Jóval gyakorlatiasabb kellett volna már legyek.

Hiszen már nem saját kedvemre álmodtam: mesterségemmé lett, és vásárra vittem az álmaim. Hogy el nem adja magát az ember.
Már nem voltam az a kislány, aki beleszeretett a mesterébe. Végigéltük a magunk történeteit, a mester meg én; s amikor már nem volt mit tanulnom tőle, elhagytam. Ugye milyen jól hangzik?

Mégis mindig ő marad a Mester. Mindig erősebb lesz nálam, mindig ő hagy majd el, és én követem, még ha nem is szeretem bevallani.
De tudom: újra meg újra felkeres majd mégis.

[Alassio]

Persze mindeközben jól mulattam – istenek s istennők, démonok és szörnyek, mágusok, boszorkák, őrültek és csavargók voltak igen szórakoztató társaságom. De kevesen tudtak sokáig lekötni: legnagyobb részüket messze túl könnyű volt megálmodni. Azok a kevesek pedig saját kedvükre játszottak velem.

[Albenga]

Tényleg sokkal gyakorlatiasabb kellett volna már legyek.

[Finale Ligure]

Furcsa volt látni, ahogy ismét összerakta magát a világom, ahogy néhány darabja megduplázódott egyik vagy másik nyelv szavaiban. Furcsa volt így vadászni a szavakra, így erővel összeszedni őket. De ha más szavaktól, korábban, részeg voltam, most velük építettem fel magam.

[Savona]

Álomszövő vagyok.

Ha úgy vesszük, még szépek is voltak azok az álmok. Nem annyira, mint a korábbiak, ez tény, de nem is voltak olyan szabályosak, olyan iskolásak már. Nem könnyű elmagyarázni, tisztes szaknyelv híján, de talán érthető. Azt mondhatnám, jól megtanultam a módját, csak a saját hangom hiányzott még. Hogy ne kelljen mindig a mestert követnem.

[Genova Piazza Principe]

Fel kellett ébrednem egy percre.

Ha egyszer vonatra szálltam, gondolnom kellett a csatlakozásra is. Mi sem volt egyszerűbb – abban a városban minden mindennel összeér. Mégis úgy tűnt, lekéstem – s ott maradtam, megszürkült, törékeny-áttetsző test a semmi közepén.

Bezárult körülöttem a város: már otthon voltam. De az a tenger nem válik el az égtől, s a pára lehúzta szárnyaim.

A kikötőben voltam aznap este, abban a ritmus- és színforgatagban. Láthatatlannak éreztem magam, hát úgy döntöttem, valóban eltűnök.
Aztán alig találtam meg magam: aznap éjjel még álmodni sem tudtam. Nem kell ezen meglepődni, néhanap megesik. Egy álom-szövet bonyolult kell legyen, hogy ne szakadjon el a valóság első, kicsit szögletesebb darabján. De aznap éjjel a világ legegyszerűbb, legsúlytalanabb álmát sem tudtam megálmodni.

Ezer darabbá tükrözve ismét
– megszürkült, törékeny-áttetsző test –
csak néztem nagy, nem látó szemekkel,
míg az égen körbejártak a csillagok.

Egy szikla.

Tengeri szörny, a legendák idejéből: partra vetette egyszer a víz, s nem sikerült visszaúsznia az apállyal. Senki se tudja már, a Nap látásától vagy épp tehetetlen dühében vált-e kővé; de aki jól figyel, még ma is hallhatja torkában szakadt utolsó, kétségbeesett kiáltását.

Egyetlen mozdulat. Egy pillantás, a bőrömön érzem. Egy félbeszakadt gondolat.
Gyönyörű mese lett volna, tipikus és nagyon egyszerű – de sosem meséltük el, nemhogy megéltük volna.

A tenger mélyén lakott, hogy jegesek a vizek és örök a sötétség; elsüllyedt hajók után kutatott és felfalta történetüket. Ha épp valami csemegére támadt kedve, a felszín közelébe úszott, hajókat keresve, s a tengerészek álmaiból csapott lakomát, elrabolván tőlük kedvesük emlékét, a keresett kikötő képét vagy épp a kapitány iránti hűségüket – így újabb történetek születtek, véresek és zamatosak, s ő követte őket, míg ezek a hajók is el nem süllyedtek, anélkül, hogy bárki tudta volna, mi lett a sorsuk.

Még a nyílt tengeren voltunk, hol szeszélyes a szél s lassú-hatalmasak a hullámok. Élni akartam volna a meséket, azt az egy szem mesét.
Aztán egyszer csak megmozdult valami a sötét, jeges vizek mélyén, és a sötétségből kivált egy még feketébb árny. Mint minden árnyék, ez is ellenpontozta a fényét annak, aki vetette. Az én árnyékom volt.
Megtagadtam volna a nevedet is – és megbántam volna -, de nem voltam képes rá. De azt a pillanatot sosem bocsátom meg neked.

Ki tudja, egy-egy nagyobb viharban, vagy mikor megérinti a holdfény, tán még ma is visszatérhet a mélybe, mindig csak emlékek után kutatva. S ilyen éjszakákon megint lakomázik a titkokból, melyeket csak a tengerrel osztottunk meg.

Talán még megtalálhatnánk egymást, egy pillanatra – de nem tudom, látsz-e még: a tenger hatalmas, s te túl messze vagy már.

De a hajnal ott találja mindig, partra vetetten, kővé dermedve a többi szikla közt, torkában utolsó, kétségbeesett kiáltásával.

Egyetlen dalt énekelj még nekem.

Érzitek, milyen könnyű az éj?
Játsszatok még, kérlek,
de most a tűz nélkül,
mely elragad, átjár,
s a pillanaton túl mindent felemészt.
Játsszatok még, kérlek,
oly könnyedén, mint az éj,
a hullámok csendjében hogy
feloldhassuk végre a messzeséget
– sosem kerülve mégsem közel.

Aznap éjjel átjárt egy olyan könnyűség, amelytől rögtön megértettem, miért is mondták rá, elviselhetetlen. Hűvös volt és ropogós, mint a szél a tenger felől – a tenger felől, amely másnap reggelre végre elszakadt az égtől, kinyitván a láthatárt s egy kis teret, hogy kipróbáljam, elbír-e még a szárnyam. Szükségem volt rá az induláshoz.
Aznap éjjel átjárt egy olyan egyszerűség, amelyben feloldódott az összes maradék kérdés, s amely teljes természetességgel hagyott lebegni
– de nem hagyott egy pillanatnyi kétséget sem afelől, hogy egyszer földet kell érnem; s hogy akkor viselnem kell majd ég és föld súlyát.
Minden lélegzetvétel emlékeztet a távolságra, amit meg kellett tennem hazafelé.