Laments from the Road, Part 3 – Praia de Pedrogão

This time, it’s the dunes, not the plains,
my quasi-desert:
pine trees and shrubs over
– pale, yellowish-brown – sand;

it’s a thin veil of clouds, not the dust
that shrouds the skies in haze.

The road looks flat
but I keep slowing and slowing
until I’m moving in a frozen frame,
fleeing winter,
as if I could ever outrun

my loss.




[su_spacer size=”30″]

The Travel Chronicles, week 5


Thing is, lots of cycling days are quite uneventful. You get up, get out of zombie mode, fold your tent, get and eat some food,

Águilas – Puerto de Mazarrón, 58,7 km, 669m



stop for a drink, a coffee, a bathroom or for lunch, cycle some more, then

unfold and pitch your tent, wash yourself, your clothes, then find, cook and eat some food, and the day is pretty much gone.

Some days, you’re fixated on your goal.

Puerto de Mazarón – Cartagena, 35,5 km, 479m

Some days, you might stop for a bit of tourism, or to take a quick dip in the sea

– and some days, it might be the most beautiful place you’ve ever seen, and you may realise that it makes zero sense to keep pushing and tell yourself you’ll stop at he camping and go swimming afterwards,


Cartagena – San Javier, 51,9 km, 416m

because you’re hot and tired now, plus you’ll never know if there’ll be a storm by that time, or if the camping is even on the seaside, or if the pool everyone on google writes amazing reviews about will be closed (it will, of course).


San Javier – Murcia, 51km, 394m

Some days, you get soaked in the rain.

Ever since I’ve gotten that heat stroke (or what), I’ve been weak and prone to headaches, and for all I’m cutting my daily distances short and optimising for uphill meters, I’ve been exhausted. So I stopped for a rest day in Murcia – and spent my first night entirely unable to sleep due to creaking beds and snoring roommates, then walked about town on four hours of sleep and as much coffee, if measured in cups, plus a whole different sort of headache than the days before,

even as I did my best to enjoy the place.

Murcia – Guardamar del Segura, 58,4 km, 22m

Loneliness sets in, like the ever-repeating silent blocks of summery ghost-towns on the coast.

Company is largely up to good luck when travelling alone, not that I’m the best company myself, or have much patience for others, when exhausted and with a headache.

Guardamar del Segura – Elche – Alicante, 48,1 km, 230m

I have lots of friends in these regions, old and new, and they all have their own lives, as is normal, so I have no right or reason to be resentful when that means they can’t make time for me. Cycle travel is weirdly constraining, anyway: I’m in this place, now, for this long, and move fast, but can’t do a detour longer than 10-15 kms, and that’s pushing it.


As it turns out, all it takes to revive me is a good night’s sleep, a nice swim in the sea, and a horchata with just one friend who is willing, able  and happy to see me.

[su_spacer size=”30″]

If you liked this article, please consider making a (one-time or regular) donation on Ko-fi. If you become a regular supporter (and give me your address), I’ll send you a postcard from wherever I am.


Today marks a full year since I left Brussels to cycle around Europe.

To chase my dreams – some of which I’ve held on to for ten, twenty, twenty-five years or more.

To turn my life upside down –

and while few things have turned out as I planned or imagined, I’ve been undoubtedly successful at the latter.

Partly because I don’t really know what’s next.

I have precious few long-term plans, after a lifetime of always knowing where I wanted to go and what I would do next.

What do you do, after all, when you’ve realised your childhood dreams?

I have to consciously stop my mind, ever so eager to try to fill that void with all sorts of plans, projects and goals.

Because this adventure hasn’t ended yet.

Because this void is as exhilarating as it is scary.

Because for once, I could try and go with the flow and see where it takes me.




[su_spacer size=”30″]

If you liked this article, please consider making a (one-time or regular) donation on Ko-fi. If you become a regular supporter (and give me your address), I’ll send you a postcard from wherever I am.

The Travel Chronicles, weeks 3&4


Walking again, along the riverbed and up to Sacromonte, then back to meet and old friend.

He did his Erasmus at my faculty some 15 years ago – I’d just returned from my own Erasmus and made friends with many Spanish exchange students. We kept contact for a short while after they left, then slowly lost it. Except, when I visited Córdoba years later and told him I was in the region (not quite close, but a lot closer than normally), he travelled there to meet me.

And came to Málaga last year when I was there. And to Granada this time.

It’s always such a joy to see him.

I concluded the day with yet anoher walk through the Albaicín, a show at a Zambra and a drink with a family of Danes.


I seem to have found the best ever bike mechanic that exists. Not only did he do me a favour by taking up the work at all (they were full), he did the repairs from Thursday to Monday even as their current waiting time is at least ten days. On top of that, he looked over the bike and fixed a bunch of smaller issues beyond what I asked him to do.

Finally, I have a functional bicycle.

Málaga – Torrox, 49,3 km, 156 m.

Just to warm up.

Torrox – Playa Granada, 53,8 km, 577m.

I had to send a package home to make my luggage lighter. It included my dancewear, which feels like betraying myself, even though at this point it was more of a just-in-case  thing. I could still perform my Bike Song anyway.

Feelings of betrayal aside, those four kilograms make a huge difference when riding uphill.

Then I got to the camping, made dinner, half of which fell into my lap, then noticed I had a flat tyre.

Why would anything work, really.

Playa Granada – Castillo de Baños Abajo, 35,8 km, 382m.

I checked the tube three times under water, but couldn’t find the puncture. Naively, I put it back, thinking if it holds up for a while, it might be okay. It held up with only the luggage, but when I addded myself to the mix, it was flat in 2 meters. So I removed the wheel, checked the tube again, and found – and fixed – the puncture this time.

Off I went to Decathlon for some air pressure, then for lunch. The moment I left he place it started raining – a slow, gentle rain, exactly what the earth needs, but heavy enough that I got drenched in five minutes and needed to take refuge in the nearest bar.

At 5:30 pm, I still had almost 30 kms ahead of me.

How wonderful it is though to cycle on the empty country road after the rain, suspended between the hills and the sea.

I even saw some deer.

Castillo de Baños Abajo – La Garrofa, 83,2 km, 500m.

Empty country roads, suspended between the hills and the sea. Pines, rosemary, thyme on the roadside. And heaps of trash, as well as the stink of chemicals between endless rows of greenhouses in what seems to be a desert.

The Dutch cyclist I met a couple days ago was already in the camping and lent me a hammer to help me with the tent. I still struggled: the earth is dry and hard-packed, so a motorcyclist lent me a heavier one.

“What’s wrong with my hammer?” he asks.

Am I really supposed to get into whose hammer is bigger, after having cycled over 80 kms??

Sunday was a day for rest and maintenance, though slow as I was I couldn’t finish it all. I went to Almería looking for a salsa night in the evening – I had fun, but of course you can’t build the same sort of trust in a few hours as you do over the course of several months.

I miss my dancers from Cádiz.

La Garrofa/Almería

And this is how I didn’t see much anything of Almería: the ain gods have finally taken pity on the place, if not on this lonely cyclist, and cried all their tears on the one day I wanted to look around here like there’s no tomorrow.

La Garrofa – Cabo de Gata, 35,4 km, 94 m.

I didn’t mind the late start – though the tent, technically, stayed dry over the Great Flood yesterday, most my stuff was damp and needed drying this morning.

I did mind the giant puddles and the deep sand.

For a long time I resisted going inside the nature reserve, opting for the paved road just outside of it, but then the temptation proved too great, so I ended up pushing the bike around said puddles – having cycled through the first ones and found them deep enough to get my sandals soaked.

Then I got to the river, and found the ford – the Ford. I never thought I’d use the word ford to talk about my life. Anyway, it was flooded – whether from the tide or from yesterday’s rain, I’ll never know.

Cue another long, long walk pushing the bike upstream in deep, pathless sand and mud.

I got lucky at the next one, and promptly got myself into the camping, for that I’d done such a short distance for the day.

Cabo de Gata – Los Escullos, 32,4 km, 434m.

Some days, I take the easy road: the one that’s shorter, better paved or less hilly.

Not today.

The climb was difficult even on foot as I did about 90% of it, but rewarded me with some ridiculously amazing views – and the instant appreciation of an Italian cyclist (who, by the way, cycled up all he way, maybe without luggage but also without much difficulty) and her partner, who later invited me for coffee when I caught up with them in the village where they were staying.

Los Escullos – Sopalmo, 54,4 km, 860m.

I would have chosen the easier road today, but there were none.

After the second climb, I was already feeling funny, after the third I was definitely feverish, and by the time I got to the camping it was quite clear I had a heat stroke, or whatever they are called when they don’t get you all the way to urgent care services.

Don’t ask why I didn’t stop earlier. I’ve been working on that shit ever since I burnt out at work a couple of years ago, but old habits die hard, I guess.

Sopalmo – Águilas, 51, 8 km, 338m.

Here’s the dilemma: you’re clearly sick and need rest; however, you also need food, and the nearest place you can get any of it is about 130 height meters downhill.

First conclusion: folding the tent is more restful than the return ride from said nearest place. If you’re going that far, you might as well stay downhill.

Now, you might just roll down to said nearest place and then to the closest camping, and that would probably be a wise choice.

Or, you could wait until after 4pm so as to avoid riding in the heat, give yourself an hour to test the waters, so to speak, reserve a place yet another 30 kms away;

and embrace your slowness, knowing with absolute certainty that you will arrive.

Second conclusion: I can do 45 kms on not-quite-flat ground after working hours. Even when I’m sick, weakened and have a strong headwind against me.

I might not enjoy it, and I probably shouldn’t, but I can.

Third conclusion: you should not mess with my stubborn ass.

[su_spacer size=”30″]

If you liked this article, please consider making a (one-time or regular) donation on Ko-fi. If you become a regular supporter (and give me your address), I’ll send you a postcard from wherever I am.

The Travel Chronicles, week 2

La Línea de La Concepción

I cycled to the village, and left the bike at the mechanic.

Then I realised I’d wanted to do a bunch of things, but left all at the camping. Even my book.

So I walked to Gibraltar, and climbed the rock. I even paid the entry fee (18 effing GBP!) to the nature park, mostly for the sake of the monkeys, as military installations and the like have never really interested me.

I’m glad I did.

La Línea de la Concepción – Estepona, 46,7km, 448 m.

I seemed to have underestimated the distance, or the difficulty, again.

Or the time it takes to navigate left and right around a highway that’s both a highway and isn’t and that I wanted to avoid as much as possible, even as I later learnt that the Eurovelo8, the international cycle road, officially goes on it. At least, the speed limit is 80 km/h most of the way, not 130.

On the hilltop, there was a burning sun, but you could see the clouds rolling underneath; down the coast, I cycled by endless housing blocks, probably turistical, some fancy-looking, some less so, all half-obscured by the fog; and long beaches without sea, the waters swallowed by the clouds.

The proper cycle road starts in Estepona.

And then, that dreaded sound.

A spoke.


At least it happened before I got out of the city.


I stayed two nights in Estepona, as none of the local bike shops could take on the work to repair my bike, and my first try to to get transport to Málaga fell through.

The hostel there was excellent though, and I wouldn’t have minded staying there for another while: just the right mix of privacy: built bunk beds, thick curtains, strict silence and lights-off policy after 11pm; and community, with a arge kitchen and dining area, living room / library / workspace on the first floor and a beautiful rooftop with a bar ad a pool. I wish I could say the same of the other hostels I’ve stayed in.

By the time I got to Málaga, I was ready to accept whatever life threw at me, even staying in Estepona for the 10-12 days one of the mechanics told me it would take him to do the work.

Honestly, I probably could have used the rest.

But I got here, booked myself a weekend in Granada – with tickets to the Alhambra that you usually need to book some two weeks in advance! – and by the time I’m back, my bike will probably be ready.


Within an hour of ariving to the hostel, I was out with a roommate for a flamenco show – because you can never get enough of flamenco. The harmonies just a slight bit darker than, and the rhythms, of course, different from those I most often heard in Cádiz, it was one of the best shows I’ve seen so far.

I blocked out the whole day of Saturday for the Alhambra, and did well to do so. Though the official website says the averagevisit lasts about three hours, I spent almost as much just in the Nasrid palaces, then proceeded to walk every path and look at every building, ruin or garden where I was allowed.

And this after I told myself that I was saturated of old stones.

Granada has an undeniable magic for the outsider, and if there’s one thing I regret, if slightly, it’s not being able to go out and experience Saturday night in the city – alone and after over nine hour of walking, all I wanted was to sleep.

I did some more tourism on Sunday, visiting the Cathedral and the Capilla Real, but my feet didn’t want to walk, nor my eyes to see any more.

[su_spacer size=”30″]

If you liked this article, please consider making a (one-time or regular) donation on Ko-fi. If you become a regular supporter (and give me your address), I’ll send you a postcard from wherever I am.

Laments from the Road, Part 2 – Carrión de los Condes

The plains are silent as we cycle through them,
and it’s almost a desert:

the endless, barren fields – harvested or burnt out – are the same pale, yellowish-brown as the old, quiet stones of the occasional (old, quiet) village we cross;

the sun’s beating down on us as if it were August instead of October;

the lines and shapes of the land are blurred in the haze.

It could almost be a movie scene –

and suddenly, for a moment, the tractor that turned onto the road right in front of me, breaking the silence, turns into a – pale, yellowish-brown – death machine sent by some nameless, dystopian empire

and the wind that whistles in my ear becomes a sentient, malicious force sapping away my strength as I push against it.

I’m almost afraid, in this liminal place.

Yet, I am not.

Because I am the wind.
Because if the wings on my back were real (and not just true), they would span the entire horizon.

Because this soundless almost-desert, bereft of colours, is but a weak, real-life reflection

of my inner landscape of grief.



If you liked this article, please consider making a (one-time or regular) donation on Ko-fi. If you become a regular supporter (and give me your address), I’ll send you a postcard from wherever I am.

My bike, loaded for travel, in front of the café where I would meet my friends

The Travel Chronicles – week 1

Cádiz – La Oliva (Vejer), 77,5 km, 393m.

Never thought so many of my friends would show up at 10AM on a bank holiday to say goodbye.

I had invited all of them to meet up for coffee in the morning, and to join me for a bike ride – as far as they were okay with. They turned back, one by one, so by Chiclana I was alone, moved and heartbroken at the same time.

The cycling went well until, as usual, it was 2 pm and I still had more than 30 kms to go. Then I got stuck in deep sand, lost my way several times, and took what my host named  “the scenic road” up and across the hill, arriving several hours later than I thought.

Maybe close to 80 kms on a first day is slightly over the top, especially while sick and on a heavily loaded bike with a messed-up transmission.

I did have lots of fun with the local members of the Write Stuff group and their friends.

La Oliva (Vejer) – Tarifa

It should have been about 50 kms. Except my host and his friends were right, you don’t mess with the Levante wind. I never admitted it to him, nor was I willing to take him up on his offer to drive me back in case I was blocked. There’s no going back, ever.

The problem with a 40 km/h wind isn’t simple that it slows you down – that might have been manageable. It also pushes you sideways repeatedly yet unexpectedly, so you enver know when you end up under a car.

So when I saw another cyclist by the road, I stopped, and he was  kind enough to include me in his hitchhiking attempts. I’ve never hitchhiked before, definitely not alone, definitely not with the bike. We got lucky: the driver of a small van stopped in less than half an hour after I arrived, and came back for both of us after he unloaded. He was only going to drop us at the nearet village, but after some deliberation, he offered to take us to Tarifa – I still have the impression we paid him at least twice if not three times the price for gas, but I’ll call it compensation for his time and be very glad I got there.


I met a young Scottish woman, Tara, on the ferry: she lost her father last August, like me, and part of her motivation to travel was to honour his memory as a traveller and adventurous spirit. The same way I cycled through the North of Spain last Autumn thinking about how much my dad would have loved to bike on those mountains. The same way I keep thinking about him on pretty much every uphill slope – the last time we cycled together, in 2018, he could still cycle up with more ease than I ever will.

I spent two and a half days in Tanger with my partner’s sister, who’s been living there for over twenty years. She showed me around all the cool parts of town: the old city centre, cafés both hip and traditional, the chic brunch place and the beautiful, almost entire untouched beaches jut outside the city, through the neighbourhoods of the the super-rich.

If it weren’t for how people dress – and the language of public signs and ads – you could never tell it’s on the other side of the Mediterranean.


On Friday, I took the ferry back to Tarifa. I’m afraid the castle was closed by the time I got there, but I did walk around a bit, and it’s a beauiful old town.

I’d heard a lot about it being a surfers’ paradise, and for all I never went to the beaches around, it shows: the town is full of shops selling surfing gear, and even more of concept stores and hipser coffee places. The fact that I reserved the night in a digital nomads’ hostel and co-working place that, coincidentally, had it’s 9th birthday celebration with a live concert on the rooftop, didn’t help to dispel the stereotype.

(Also, the party was a lot of fun.)

Tarifa – La Línea de la Concepción, 67,1 km, 582 m.

Any experienced biker would tell me I should go over the mountains: less traffic, better views and everything. Except, between my physical condition, my load and my bike, even discounting the problems it has, I simply cannot. So I keep the sea close to my right for the most part.

Even so, I did cross the hill with relative ease – only to find myself on the almost literal highway just out of Algeciras, on a bridge with no other on within a distance of 10-15 kms. I pushed the bike through the narrow walkway-of-sorts between two barriers, having to unload it at a certain point so it would fit through next to a lamppost, carrying the luggage after the bike; then continued on the outside of the barrier until a roundabout where the road, technically, wasn’t the highway anymore, unloaded and lifted the bike over, cycled to a train station that theoretically didn’t have an entry on my side bit that did have an opening on the fence, crossed the railways there and managed ton avoid the highway until the next bridge. That one had a proper walkway though.

The cable car in Gibraltar was closed – whether truly because of the strong winds, as they said, or because of the coronation, we’ll never know, so instead of climbing the rock, I cycled around it (which, in hindsight, was probably at least as exhausting but nevermind).

And then I heard the sound of a spoke breaking – I know it well, I lost a bunch of them in Portugal.

La Línea / Gibraltar

Nothing happens in a village like La Línea on Sunday, and it turns out that I lost ntwo spokes, not one, and I lost or forgot the spoke wrench tht was supposed to be in my toolbox.

I met my tent-neighbour, a young guy who was really nice and very helpful, yet gave me the absolute creeps, for reasons I can only partly explain.

So I was somwhat relieved when I got another neighbour, an Italian man on hist first, but rather long and quite adventurous cycle trip.

[su_spacer size=”30″]

If you liked this article, please consider making a (one-time or regular) donation on Ko-fi. If you become a regular supporter (and give me your address), I’ll send you a postcard from wherever I am.

Here’s to the beauty of heartbreak

I left Cádiz on Monday, a place where I felt more vibrant, more myself than I’d felt for a long, long time.

As I counted the days remaining, things of mine kept breaking every day – my saddle, my phone screen, you name it, up to the point where on the day after I left, the East wind arrived, at 40 km/h, almost flying me back to the city. The signs are all there, I’d say, if I were superstitious: Cádiz doesn’t want to let me go.

Not  that I wanted to leave.

I was surprised by how many goodbyes I had to say; even more by how very difficult many of them proved to be.

And while I’ve managed to get most, if not all, of the broken things fixed, there’s one that – obviously – has no quick fix, and I can only hope that the coming two months and a half of cycling adventure will serve to heal it, or at least provide a distraction.

That said, not even the prospect of adventure could give me enthusiasm. I want to do this, I want to finish this trip I’ve been dreaming and planning for over twelve years, but right now, I couldn’t care less. If it weren’t for some common sense and a great deal of stubbornness to finish what I started, to keep to plan, I might have stayed. For a while at least.

Better leave while I don’t want to.

Now, do I realise that, however painful it was to say goodbye, I’ll probably lose contact with many of these folks?


Is it clear that the few months I spent in the city were prety much the “honeymoon phase” of living in a new place?

Also yes.

Am I aware that the very transience of this setup is a great part of the magic?

Of course.

Still, I spent five months of my life there.

I shed the armour of numbness that I’d been wearing for longer than I care to recall.

I became, however fleetingly, part of the place. A small and insignificant part, but a part nonetheless.

Of course it broke my heart to leave.

But heartbreak is beautiful if you embrace transience, if you can appreciate the bittersweet flavour of change.

Better leave while you don’t want to.

Give up your darkness

Give your darkness to the Ocean.

Your freefall. Your broken glass.

You’ll get little pebbles, no longer transparent nor sharp at the edges, but colourful and smooth, to embellish your stories.

You’ll get rocked to sleep by the waves so you can dream about falling – or flying, if you so wish.

And the darkness?

All that beautiful, warm, impenetrable darkness, enough to erase the entire midnight horizon?

Surrender it, too.

The sky is always full of light.

When your armour crumbles

Never noticed how numb I’d gotten until I started to feel again.

I’d put on layers upon layers upon layers of caution, compliance and cynicism, thick and drab and shapeless, not quite like clothing nor exactly part of me.

It took two months in a port city, two months alone in this place before cracks started to appear in this armour, thick and drab and cold and constricting;
it took but a few days from that point until it all crumbled into dust.

My skin feels all new and raw underneath.

It burns and chafes and stings under the sun and in the sand and the saltwater 
as I wade into the sea, life-giving once more, to swim beyond the breaking waves and the boats and the fortress that still protects me,
floating, unknowing what sort of water stings my eyes.

My soul is laid bare before the ocean and filled with songs again,
laments though most of them be.

[su_spacer size=”30″]

If you liked this article, please consider making a (one-time or regular) donation on Ko-fi. If you become a regular supporter (and give me your address), I’ll send you a postcard from wherever I am.

Greetings from Cádiz

I wish I could have told you all that happened while on the road, but my voice faded and I never found the right words to share with you.

I did write down and photograph and record all of it, yet the memories feel cold and grey and distant, and I can only hope to have, with time, enough warmth to bring some of them back to life.

I wish I could have told you all that happened while on the road, but travel’s hardly glorious or glam, most of the time, even as many cities and even more landscapes are.

I wish I could have told you all that’s happened while on the road, or since, but I convinced myself the no-one would ever want to hear about grief,

or the logistics of getting from Budapest to Bruxelles to Málaga to Cádiz within less than a week from having talked myself out of the hospital, with a luggage I couldn’t lift as I struggled to breathe through the worst asthma crisis of my life and had to quite literally crawl up to my third-floor  flat on all fours at least once.

Or the fact that seasonal depression, at least in my case, is as likely to be a vitamin D and/or iron deficiency as anything else.

I wish I could have told you all that happened while on the road – or since.

Yet here I am, living in  port city once more, and the parallel lines of my life are finally meeting again.



If you liked this article, please consider making a (one-time or regular) donation on Ko-fi. If you give me your address as a message, I’ll send you a postcard from wherever I am.

Let go of the ballast

Do you know that feeling when you plan something amazing for months, even years, do all the planning and all the prep work

– and by the time you actually get to do The Thing, you’re so exhausted and overwhelmed that the stuff you used to dream of feels like just another chore that needs to be done?

This is how this trip felt to me when we left.

All the small things

There were some craft projects I wanted to finish before leaving, though I realised quite quickly that that wasn’t going to happen. Then the shopping – which, to be very clear, is anything but fun. Especially when it comes to clothes: it’s never been easy to dress myself as a fat woman, but sportswear? AND personal preferences? Forget it.

Eventually I managed to get everything I needed, plus most of the common necessities, so I could busy myself with the admin.

Oh, the admin. The endless admin. Set up my new phone, get a new health insurance, renew my Belgian residence permit less than a week before departure.

In the meantime, we also had to move our personal items into the spare room so that the tenants could move in, and it took quite a bit of discipline NOT to try to sort each and every thing I own, take desicions about them and try to execute said decisions.

I was exhausted before we even left.

Perfectionism is portable

Once on the road, it was other things, making content for my socials, setting up this blog, taking pictures and sharing them, keeping contact with friends and family – nevermind that I was biking more daily, and on heavier ground, than ever before.

I should do this, do that, write that post, make those videos, bike that far, see that sight.

And that pattern of thought is a recipe for disaster.

More precisely, it’s a recipe for burnout.

And when I started having a burning pain in my left elbow (of all things), and then fell over one of the tent ropes, I knew I couldn’t keep on like this.

Managing resources

These last three years, most of my burnout recovery has mostly consisted of resource management. Still want to do All The Things? Still want to do them well? One trick that might help is to take a very honest look at your own resources – time, energy, money, whatever – before  committing to them.

Re-learning that lesson meant taking two unplanned rest days, recalculating our distances (with a lower daily average), and ultimately cutting out 200 kilometres to be sure we can catch our train at the end of July to Gennetines.

It also means a commitment to taking everything slower, and doing only what I both can and want to. A surprisingly difficult task if your general method of dealing with things is doing them, no questions asked – it means asking questions about the consequences of doing, rather than those of not doing.

It means letting go of the dead weight of my own expectations.

[su_spacer size=”30″]

If you liked this article, please consider making a (one-time or regular) donation on Ko-fi. If you become a regular supporter (and give me your address), I’ll send you a postcard from wherever I am.

In Medias Res

It’s been twelve days since I’m on the road.

I left Brussels on Monday last week, with a simple plan: go to Oostende (done), turn right (done), keep the sea to my right (ongoing). 

After the first five-ish days of heavy headwinds and rain, we’re now riding into summer. I even started getting up earlier so as to avoid cycling in the midday sun.

The trip itself, it’s been twelve years in the making.

In some way, even more.

Longing for the Sea

First, it was my childhood fascination wth the sea and port cities. I’ll never forget the moment I first smelled that warm, salty tang of the Mediterranean – I was eight, and hadn’t even seen the waters yet, but that single moment keeps rippling through my life almost 30 years later.


Then, there was the wanderlust, of course. By now, I’ve moved abroad three times (and only moved back twice), and I’m reluctant to put down roots. I crave the freedom that comes with being a (digital) nomad, I want to see places and meet people and know ever more of this world I call home.

In  short, I wanted to travel, but at a human pace, and with as small an ecological impact as possible.


There’s also the desire to stretch my concept of “enough”. One reason I’m no doing this tour on foot is that I know that what I can carry isn’t enough for me – for survival, maybe, but not for comfort and wellbeing.

I call myself a practical minimalist: I’m not someone who counts her possessions or who passionately declutters her home, only to get rid of things I might very well need to replace a few months later. I’m merely careful of what objects I let into my life, and try to limit my (over)consumption. As careful as I am, though, stuff tends to multiply at home in a way it cannot on the bike.

I’d very much like to see what I truly need, how much is enough.

The dream – and the plan

Between all this, and a series of rather mundane coincidences, finally, a dream coalesced: to spend a year cycling around the coasts of Europe, spending the winter in Andalucía.

So I started planning. And asking myself questions. Where exactly? How far a day? What to carry? Where to sleep? How about my chronic illness? Money? Time? Is it even safe to do alone, for a woman?

With these questions came the self-doubt, too.Aren’t I too fat or this? Shouldn’t I be fitter? Can I afford to not work? Would I be able to make money while on the road? Do I even dare try?

In the meantime, I graduated, did some more studies in another field, started working, got a Dream Job (TM) (not my dream job, mind you, but a Dream Job nonetheless), met my partner, had a burnout, moved in with my partner

– and somehow, it was never the right time to leave.

I would do it once I graduated. No, when I finished my other studies. I don’t know. After two years at the Dream Job. Once I turn 30. No, next year. Next year. Maybe.

Even now, I have a number of quite weighty reasons to not be here, writing from a lush campsite behind the cliffs of Normandie.

But there was a point when I knew it was time. That I was ready. Of course, I also knew that if I postponed doing this once more, I’d never believe myself when I set the next deadline.

Do it when it’s time

The people who tell us to “do the thing before we feel ready” have a point. You should never let your ever-present fear of the unknown keep you from shaping your life.

But they also miss a crucial point: that you construct your own certainty. That if you keep truly preparing, if you actually answer your own questions, you will know when it’s time, even if you don’t feel ready. Even if your legs are shaking as you walk out of the door, not knowing where the road will take you.

The fine line, of course, lies in knowing the difference between real preparation and the procrastination that looks almost exactly like it. You haven’t answered your doubt if you keep coming back to it; you’ve answered it when you decide to accept your own answer. You’ll never have all the information, but it is in your power to take what you have and declare it enough.

Do I wish I left on this trip a long time ago? Yes, except for having my partner’s company. A lot of my delay stemmed from fear and procrastination.

Have I also found answers to all my questions and doubts? Also yes. I’m not any less fat or chronically ill, but I have my certainty about these questions, and all others. I even managed to help my partner answer enough of his own questions to have him with me on the road, at least for the first seven months.

It’s been twelve days since I’m on the road.

I’ve cycled through worse headwinds and tougher uphill roads, and with more luggage to carry, than ever before. I’m seeing the land from up close, drinking in the beauty of it.I’m weighing my things, my habits and my ideas, trying to decide which ones I need and which ones I could do without, to have just enough.

And I’ve barely even started the journey.

[su_spacer size=”30″]

If you liked this article, please consider making a (one-time or regular) donation on Ko-fi. If you become a regular supporter (and give me your address), I’ll send you a postcard from wherever I am.

Momentos 01-13.05.2022

Momentos are small, personal journal entries I write every day (well, mostly). The name and the format are from Niall Doherty, and used with his permission.

The weird date formats are intentional.

05. 01. Sunday 

My scarf spread out on the ground, we took our shoes & socks off and laid down in the grass to watch the clouds, soak up the sunlight and have a long heart-to-heart we rarely have the occasion for these days. 

We’ve been best friends for over 25 years, been through a lot, and I’m grateful to still have her in my life. 

05. 02. Monday

I had a tight schedule today, but ended up reading on the couch for most of the afternoon. It’s very rare that I permit myself to do so. 

The alternative today was pushing through and probably getting sick – work undone is preferable to a sinus infection. 

05. 03. Tuesday

I don’t go to the spas very often, but two and a haf years without is probably a record – and I missed it. Few things are as relaxing as the hot water or a sauna.

It also felt good to spend time with my sister without either of us being on our phones. 

05. 04. Wednesday

Today was supposed to be rest day, so I only went to pick up my costume, did my nails, studied with my nephew, washed & fixed up the bike and answered a few emails.. I did not finish my website or write my newsletter or do the sewing needed for Sunday, but I guess I’ll figure it out. 

I wish I could have rehearsed more than the 10 minutes I did, though. 

05. 08. Sunday

And then it was CairoFestival time, and there’s no way I’m able to separate the flood of experiences and emotions of these four days.

The joy of seeing my dance friends, old and new, again. The loneliness of going home to my sister’s place, alone, instead of sharing with other participants, of being set apart by my own choices.

Reconnecting with my own body and my own dance in a way I haven’t for the longest time. Balancing mylimits and needs against the drive to take all the workshops, go to all parties, to be at all places, all the time. 

Finding that balance, for once.

All The Feelings of watching show after show, all those excellent artists, feeling connected and inspired and also made small at the same time. 

The way the organiser told me, after my own performance, that I should have entered it to the (non-)competition.

05. 09. Monday

I might have learnt to honour my limits better (and gosh I’m proud of how much I’ve learnt in that regard), but I still need to be able to stop and take time after something ends. Life flows though, whether I flow with it or not, and need to hold on to it, now more than ever. Things pass too fast as it is.

05. 10. Tuesday

How do you say goodbye when you know it might be the last time? 

05. 11. Wednesday

Blood test, doctor’s visit, content making, gym session. Dinner with my partner, so we could go to dance class together. I came home instead, in hopes of getting a good night’s sleep.

05. 12. Thursday

Between the festival, the (non-)competition and the reception of my own production on sunday, something switched in my mind. For so long I’ve been focused on becoming the best dancer I can, and was discouraged by the slowness of my progress. Now, I’m baack to thinking – as I did a long time ago – that dance is a means, not an end.

Oriental dance may be my chosen medium, but I’m an artist first and a belly dancer second.

05. 13. Friday

In October, it took me two days to get to Delft – by bike, and pushing myself quite hard.

Today, it takes little more than two hours. 

Technology is wonderful sometimes.

casus impossibilis

He looked at me, and said,
“so there’s still someone who smiles under the rain!”
There was water everywhere:
the rain falling from above,
the high tide all around
– so the dark sea embraced me.

It’s winter now,
and I don’t think
I could be any further away –
but there’s still someone
who smiles
under the snowfall.


Momentos 16-30. 04. 2022

04. 16. Saturday

I wasn’t quite awake yet, but I dragged myself out of bed – and on the couch in the living room, full of sunlight. It’s been since forever that I last saw such a light, full daylight but still tinted rose, a promise of a beautiful day. We lay on the couch, cuddling, for a beautiful eternity of ten minutes.

04. 17. Sunday

“When the band plays the next Scottish, I’ll wait for you”, he said. I had invited him to dance previously, so this was nice, until he added,

“If you can find me”.

“How about you find me, then?”

You invited me, so…”

“Do you truly want to turn it into a power game?”

We did not dance, in the end.

04. 18. Monday

I should know better by now than to try and solve problems when as groggy and sleep-deprived as today. All I achieve is a giant headache and a sense of frustration, while the problems remain unsolved.

I should have gone to the park 5 hours earlier.

04. 19. Tuesday

I had put the box with the cycle-to-charge in my bag some 3 days ago, to be sure I wouldn’t forget it when I arrive to the bikeshop. Once there,  I explained I wanted the piece installed, so he opened the box to have a look – but of course it was the other box, empty since my partner had it installed on his bike last week.

04. 20. Wednesday

Strange to recall how much I loved flying when I was a kid. I detest it now. True, back then, I only had the opportunity every few years, and it was always for holidays to interesting pieces. Now it’s pretty much the only reasonable way to come home and see my family, since there still aren’t reliable train connections. 

At least I got some work done on the plane.

04. 21. Thursday 

Spent the day about: rent a bike for my stay, back home for some work, then to the seamstress to try my new costume, then up the hill to my parents’. Not sure if it’s the biking around that makes me so tired or the pretending to ignore all the things that are wrong.

04. 22. Friday

Nope, not today.

04. 23. Saturday

There’s absolutely nothing like the feeling of swinging a 5k hammer to bring a brick wall down. 

04. 24. Sunday

Spent the afternoon trying to decide on a tablet for the trip. Will this one be good enough to work on? Is that one in a good enough state? Do I trust that 2nd hand seller to begin with? 

At 10pm, I gave up. 

04. 25. Monday

Ran an errand for my parents across town, and as I drove over the bridge, I suddenyl found myself yearning for the city. To walk her streets, and meet friends in the coffeehouses, to cycle along the Danube in the sun. 

Not sure I like the way my life revolves around my home these days. 

04. 26. Tuesday

Spent the day working, trying to get everything done today and tomorrow to have a few non-working days while with my family. I even did some housework and exercised a bit, and was pretty proud of myself – until I relised, at 8pm, that I did not practice for next Sunday’s show after all.

04. 27. Wednesday 

Struggling to find a way to write about private things. I may share some of my own stuff with the internet, but I refuse to expose anyone else. 

04. 28. Thursday 

Got some family affairs done after a long process. It’s a relief, but the finality of it has me worried. If things are neatly arranged, what comes next? 

04. 29. Friday 

I feel incompetent in the face of aging and sickness. Guilty for not doing more, for not being here most of the time, for not putting my life on hold to help.

Of course it’s irrational. But not less real. 

04. 30. Saturday 

When I say I’m burnt out, I don’t mean fed up. I mean I’ve been slowly recovering for almost 3 years now, and  some days, after 8 full hours of sleep I still feel I had only 4 or so, joint pains, headache, asthma flare-up included. 

Momentos 02-15 04 2022

04. 02. Saturday

Decision fatigue is definitely a thing. I’ve scoured the whole Europen internet for the fabric, came up with 20 candidates – any of which would be okay but none really what I wanted – and you’re telling me I’ll have to pick one now? 

04. 03 Sunday

When I moved to Brussels the coffee truck was my only place to chat with someone – Alfio’s Italian, and I didn’t speak French yet. Over time, I often ran into friends who lived nearby, and even more often made friends (of sorts) with other market-goers over coffee. In the last two years, it was our only social life, Sunday  coffee strictly outdoors, in groups (not-so-)strictly limited at 4 people. 

It’s a regular meetup now – if you want to find me in Brussels, Sunday 11.30 AM at Alfio’s coffee truck is the place. Remember to bring your own cup!

04. 04. Monday

Waking up early – by which I mean, to an alarm, earlier than usual – is painful enough that I wonder if any time I gained may be lost in productivity. With interest. My sleep cycle has been all over the place, though, so I’m not ready to abandon this experiment after the first day, tempted as I am to do so.

04. 05. Tuesday

Activities are on Easter break, so we had friends over for dinner. L. cooked 2 kilos of carbonnades with fries, acting as if he does it every day, and the friends brought the wine. Good, simple fun, good food, good company. 

04. 06. Wednesday

I’m sore, tired and sleep-deprived, and technically, I have less than two hours to record a bunch of videos that I will obviously not do today. Again. 

I sort of regret accepting the couchsurfer who arrives this afternoon. I’ll need to tell him to be gone from here tomorrow during the day so we both can work (and I can record), and reasonable as this request is, it makes me uncomfortable to have to make it.

04. 07. Thursday

I always plan more to film than I actually can. It makes sense: the setup is half the work, so I want to do as much as possible in a single session. But it’s also frustrating, because I always keep on until I’m exhausted, and still I know, every single time, that I haven’t done all I wanted.

04. 08. Friday

Scrambling the whole morning to somehow correct a tech issue. I set up an alternative link and reached out as far as I could to make sure anyone who tried the wrong one would get it, but I’m unsure if people who got discouraged from signing up once can be persuaded again.

04. 09 Saturday

I’ve been wondering if I’m too burnt out to ever enjoy any sort of work again. But here I go, all energised (though not less tired for it) after 10 hours of almost non-stop work.

It helps that I did some 6 different jobs during those hours.

04. 10. Sunday

I prepared everything: recorded, edited, wrote emails and captions, all ready to go tomorrow morning. and THEN I realised I complicated it way too much, that I assumed my audience was as much into this as I was. That I’m trying to communicate so much that my main point will likely be missed entirely. 

I’m glad I have no way to remake it, because if I did, I probably would.

04. 11. Monday

I spent most of the day scouring the entire European Internet to find functional, decent-looking clothing for my cycle trip, and came up mostly empty-handed.

I know clothing isn’t a right, but can I cycle around Europe in my undies then? Because apparently I’m way too fat to be clothed in the outdoors. 

04. 12. Tuesday

This one was lost.

04. 13. Wednesday

You know what happens when you try to fix problems in a hurry? You make even more mistakes. Rinse, repeat, until everything falls apart.

I’ve been sleeping badly, eating whatever and trying to get stuff done non-stop for the last 4 days. Even after I cleared out anything I could from my list. 

I’m still convinced it isn’t that I have objectively more things to do than others, it’s merely a personality trait.

04. 14. Thursday 

Something about inspiration. About needing to be prepared to welcome it. About how rusty the door to that particular space of mine is. Because I’m unprepared these days. 

Or because the pressure to create something amazing is too big, and not yet compensated by the growing pressure of the upcoming deadline. 

04. 15. Friday 

Today’s margin was missing my gym class, which I tell myself is okay because of how much I’ve cycled around. It was good biking, too. 

I’m worried one of these days I won’t be able to get my schedule right by just missing class, and my plans will collapse upon me like a house of cards.

Momentos 03.21 – 04.01.2022

Momentos are small, personal journal entries I write every day (well, mostly). The name and the format are from Niall Doherty, and used with his permission.

The weird date formats are intentional .

03. 21. Monday

Cardio targets are rarely accessible, and progress in the gym difficult to measure – we rarely repeat workouts. Each time I skip a few weeks, like now, it feels I’ve lost all I’d gained the months before. 

And then I go to the gym, still under the cold that kept me away and heavily medicated to keep the corresponding asthma flare-up at bay – and do the 1k row in 4:45, comfortably under the 5-minute target. Twice.

03. 22. Tuesday

I used to enjoy arguing with people about their nonsensical stances, be it about the “female principle” or whether certain kinds of salt are better than others. In hindsight, I think I was naive enough to think I could convince them. 

I pick my battles a lot more carefully these days.

It makes my life easier, but it makes it a lot more difficult to connect to others, too.

03. 23. Wednesday

Nope, not today.

03. 24. Thursday

Not today, either. I never realised the enormity of a task that, no matter how small in itself, has to be repeated EVERY. SINGLE. DAY. 

I might have copied the format, but I already see I need to create a better system for myself. Even if I do manage to build the habit.

03. 25. Friday

Technology tested, slides ready, playlist made, notes finished. Not entirely sure I’ll be able to sleep tonight – more often than not, I can’t when stressed -, but I’m as prepared as can be. 

It feels strange no to be in a last-minute rush.

03. 26. Saturday

My brain tells me my success wasn’t really, that I didn’t really reach my goal, that it should have been better.

But, for once, I disagree with it. I feel elated. I want to celebrate.

So I called a couple of friends,and my partner, and we went out to eat the best shrimp croquettes in town. 

Life is good today.

03. 27. Sunday

She’s often made it clear that she thinks I’m a weirdo. And yet, I wanted to make friends with her – but our conversation often felt awkward and forced to me.

Figure my surprise when, just the two of us at our regular friend-group hangout, we chatted easily for almost two hours.

03. 28. Monday

I have both not that much and an ovewhelming amount of things to do. At the same time. I’m paralysed.

03. 29. Tuesday

I don’t think I’ll ever undersand why a man from the US would think it appropriate to explain, not just once but several fucking times, that “the Arabs ruled the Iberian peninsula until 1492” – to a bunch of Spanish women.

03. 30. Wednesday

I wrote out all the thing I need to get done before leaving for Hungary, and nicely scheduled each item. On paper, it almost looks feasible.

If only I didn’t know that my whole schedule will go off the rails right away tomorrow morning.

03. 31. Thursday

Let’s put those potatoes into the oven now, they take a while.

Well, if I still want to go out, we have to eat something else, there’s not enough time.

By the time dinner’s ready, I will be super late.

Surely I’m not going to bike across town, in this miserable weather, without having dinner, to be late for a meetup? 

Noone will miss me anyways.

04. 01. Friday

There’s something about having a friend who can come over lunch and comfortably stay for the afternoon while we both have to work. 

I kept excusing myself, of course – the plan had been to actively spend the afternoon with my friend, not just have him here while I do my stuff. 

We did have time to make some cookies together, though.

Névnapi köszöntő




Nem-szavakat, elveszett időből,
valami füzetlapra a meg-nem-talált történet
lapjai helyett.

És nem írom meg,
mert nem tudom,
elveszett belőlem, hogy mit is,
és nem kérlek meg,
mert (már) nem tudom, mire,
és nem érzem úgy, hogy lenne rá jogom
– és különben is, volt már, hogy kértelek,
de máig nem tudom, minek
(és ez amúgy sem arról szól, hogy
felhozzak most régi sérelmeket)
– csak írok. (Mi mást tehetnék.)

Kattognak bennem e nem-szavak,
és nem lehet nem felfűzni őket

— nesze tű, cérna, léttagadás
(ahogy a torony: összedőlt, s
most már soha nem is létezett)

– hát írok.
címzés – az elveszett.


– vergődés

és hideg


(s egyenként tépdesem szárnyát
a szekrény lepkéinek.)


Shatter my stillness
let the colours run loose in my veins
razor-sharp and burning,
blinding liquid light
Shatter my stillness – if you can

let me lose my self
let me simply be the moment
confuse directions altogether
see how my bones turn into glass
see my colours twinkle through them
hear their screeching sound – pitch-black
echoes of your words

Shatter my stillness, if you will
just don’t ask me if I am afraid.

Morte com vida

Una enésima vida
pequeña hoja valiente de temprana primavera
brillo verde bajo una lluvia que colora todo el mundo en gris de perla
Una enésima vida

fuerza que me quita el aliento
que rompe nieblas y nubes para ver el color del cielo

Una enésima vida
crecida sobre cadáveres
de ilusiones pasadas

Una enésima,


– qué bonito nacer con la primavera


esta noche estoy invisible
esta noche me llamo Soledad
esta noche soy yo la noche misma
soy yo el vacío entre las estrellas
esta noche no soy nada
ni siquiera lo posible
(la vita nuova la cantai invano)
esta noche no me ve ni la muerte


[Ez csönd maradt.]

Csak nagy ritkán kúszik be a városba az eső illata: de ma egész nap követ. Így nap végére rajzzá tettem magam – egy vonalat húzok a lábom alá, hogy megtartson a felszínen – de közben, a lassan hulló cseppek alatt, hagyom, hogy megfolyjon a tinta, s körvonalaim elhomályosuljanak.

Ködgombolyag, lebegek – közben a kétszemü villamosra várok,
törve-ragasztva fejemben sánta, hatlábú sorokat.


At times, as I look into the mirror
I see you in my own eyes.
Just a sparkle, that has never been there before.

Yet at times, as I look into the mirror
I see nothing but emptiness
grown a bit greater again.

At times, as I walk beneath the wind-blown clouds
I feel the endlessness you so readily saw in me.
But at times, as I catch my reflection in a window,
I realise I’m invisible once more.

At times I hear your accent in my words,
taste faraway places in my morning tea

– then I revert to drinking coffee
as colours pale, snow falls, and stories fade.


A veces, mirandome en el espejo
te veo a tí en mis mismos ojos:
un brillo que antes no había.
Pero a veces, mirandome en el espejo
veo sólo el vacío
un poco más grande otra vez.

A veces, paseando bajo nubes y vientos
siento la infinidad
que víste en mí (a la primera)
– pero a veces, al ver mi reflexión en una ventana
me doy cuenta de ser invisible de nuevo.

A veces oigo tu acento
en mis propias palabras
bebo tierras lejanas en un vasito de te
– luego revierto a tomar café por la mañana
mientras que la nieve descolorea mis cuentos.


Rémálmokat csak felárral vállalok.

Nehéz velük dolgozni – anyaguk nyúlós-ragacsosan beteríti az embert, s aztán ébredés után is ott marad: abban a forró szívdobogásban, abban a vak rettegésben, amiben (még ébren is) meglapulnak az ember álombéli szörnyetegei; pókhálóképp befonja a sarkokat, ahová nem ér el a hirtelen felkapcsolt kislámpa fénye.


At first, it was your presence
– for all that you were so far away –
a presence of all that we shared
in the winds and in the rain
in the completeness I lived in every moment
without yearning or regret
in my very smiles, even.

And still: still I’m as content as can be
still I think of you when it rains
still I smile in a way I’d never known before.

But now, each day a bit stronger, it’s your absence
in my decontrentration
in all the things we never did
in how I remember you more often
yet can recall less and less.


Al inicio notaba
por muy lejos que estuvieras
tu presencia: la presencia de lo que compartimos –
en los vientos y las lluvias
en la plenitud que me acompañaba
sin añoranza ni pena
hasta en mis propias sonrisas

Y sigo: sigo bien contenta
sigo pensando en tí cuando llueve
sigo sonriendo de una forma
que nunca antes había conocido.

Pero noto, cada vez más, tu ausencia:
en mi desconcentración
en todo lo que no hicimos
en que te recuerdo más
pero me acuerdo de menos.


Wahastini. Hiányzol.
Itt vagy, mégse látlak:
mint lámpafény mögött eltűnő csillagot,
ölel most téged a fény,
s elrejt előlem, ki sötétség vagyok.

Wahastini. Hiányzol.
Súlytalan volt az éjjel,
leple alatt tolvaj-mód magammal hoztalak,
s még mindig véled álmodom – hiába:
a tenger nagy, s te messze vagy.

La fuga genovese

I left – to get as far as I may
I also had to come back
to believe that even if I disappear
the town stays anchored.

You left – to get as far as you may / there was a time when
you also had to come back / to show that it is possible and
to believe that, though you had disappeared / it is worth coming back but
the town stays anchored / returning is not a duty.

It is part of the process, a return / a moment to place in a box
to show that it is possible / all this passionate life
that it is worth the effort / (dis) illusion, love and conflict
and that it is not a duty / to come inside to close it all

So you placed in a box / as if one could start all over
all that passionate life / to live what there was before
(dis) illusion, love and conflict / the hope that not all was lost
and came inside – then closed it all / it sung with a siren’s voice

Every bottled-up story which / whith so much force, such enchantment
was still present / was calling me to return
only if resumed and lived through /the endless music of the town
could reach the end / embraced by that folded sea

You left – to settle / for that moment, so fleeting
for a past-already-historic / but too powerful
to doubt its present of a time / to let it go
was imposssible – even for an instant / a counterpoint was needed

Not wanting to / I left – and I am content, at last, with having
let got of that moment / that past-almost-historic
it was, after all, possible / to doubt its present of a time
having found a counterpoint / it does not even cross my mind

Fuga a due voci

sono partita – per allontanarmi
sono dovuta anche tornare
per credere che pur sparisca io
rimane ancorata la città

sei partita – per allontanarti / c’è stato un momento in cui
sei dovuta anche tornare per / dimostrare che è possibile e
credere che benché sia sparita / vale la pena rivenire ma
rimane ancorata la città / il ritorno non è un dover

fa parte del processo un ritorno / un momento per mettere in una scatola
dimostrare che è possibile / tutta questa vita intensa
che vale la pena / (dis)illusione, amore e conflitto
e che non è un dover / entrare per chiuderli tutti

hai messo quindi in una scatola / come se potessi tornare a
tutta quella vita intensa / vivere ciò che c’era prima
(dis)illusione, amore e conflitto e / la speranza di non aver perso tutto
sei entrata – così l’hai chiusa / cantava con una voce di sirena

ogni storia imbottigliata che / con tanta forza – tant’incanto
era ancora presente / mi chiamava a tornare
solo se ripresa e vissuta / l’infinita musica della città
poteva trovare una fine / abbracciata da quel mare piegato

sei partita – per accontentarti / di quel momento così breve
di un passato già remoto / ma troppo intenso per
dubitarne il presente d’una volta / lasciarlo fuggire
non potevi – né per un minuto / ne serviva un contrappunto

per tanto che non volessi / sono partita – e contenta alla fine di
lasciar fuggire quel momento / quel passato quasi quasi remoto
è stato possibile comunque / dubitarne il presente d’una volta
avendo trovato il contrappunto / oramai non mi viene in mente

Ismerd meg hazádat

A Blaha Lujza téren lakik egy madár,
aki dermesztő hidegben, hajnali háromkor is énekel.
Negyed négykor nincsen a városban se a Vár, se a Parlament.
Mínusz öt fokban, azt hiszem, az ember könnye
pár perc alatt az arcára fagy.

Birds of Babylon

“Thou didst love the brilliant Allalu bird
But thou didst smite him and break his wing;
He stands in the woods and cries “O my wing”.”

(Gilgamesh to Ishtar)


Since then, I hear them all.

The flutter of frightened wings in the trills of flute and zither.
(my own wings, though nonexistent, shiver in answer.)

Since then, I hear them all.

The thunder of Anzu’s wings, as he storms over, struggling under the weight of his stolen treasure, the Tablet of Destinies.

Allalu’s wordless songs of joy, entrancing, flowing through me as I dance.


Since then, I hear them all.

Anzu’s rebellious cries, a fiery staccato.
Hear me now, ye all, and undestand!
For I have read the Tablet, and I know these laws are unjust and cruel.
Help me now, ye all, to break it,
let us make our laws anew!

My own name, now whispered, now called out,
sweet-sounding in the voice of Allalu.
(– and I feel the Mother of my name stirring deep within me.)


Since then, I hear them all.

Allalu’s sweeping verses,
caressing words of promise and of love.
My dear, I’d fly away with you
my love I’ll fly away with you

The eerie chirping of the spirits of the Dead,
praising and cursing their Lady Ereshkigal
under the same breath
praising and cursing their Lord Nergal
under the same breath
praising and cursing Anzu, for whom they died
under the same breath.


Since then, I hear them all.

Siris’ wailing lament, endlessly calling,
Anzu, my son, my beloved,
who didst fly the highest!
Though hid behind the face of Marduk
’twas the cruel spirit of the law
to cast thee down
into the deepest of the deep.
Anzu my son, my beloved,
where art thou now?


Echoes of another story,
of a taste of blood on my lips,
of Allalu’s cries of pain, my own tears
mingling with his, my own doing;
in its place, now, only silence,
bitter honey and clouds to drink,
– and the Mother of my name
turns elswhere, sleeps again.


Fate’s mesmerizing song,
as its soft feathers cover my eyes again.


Since then, I hear them all.



Anche i fiumi che sono più larghi che profondi a volte inondano il paese. Anche i fiumi che sono più larghi che profondi devono prima o poi arrivare al mare e scordarsi del loro nome.


Prova a vivere tutta la tua vita in quattro giorni. Vedrai subito se è ancora tua. Prova a raccontarla in cinque minuti. Vedrai subito se ne vale la pena.


Ho già visto il cielo verde, però mai le erbe azzurre. Non c’è mondo in cui non veda la tua riflessione.


Mi accarezza il vento e il sole. Mi prende la mano un pensiero. Mi chiama il mare (come sempre) –
Alleggerita, trovo direzione
comincio a scintillare
e solo spero che non piova a casa mia.


chiara e luminosa, come un cristallo,
come son le acque di un mare dei miei sogni
scura ed amara, forte
come son le fave di cacao
dolce-inquieta, com’è una notte
sotto stelle sconosciute.

Levelezésem a Szörnnyel

Az Újév hajnalán a Szörny – nevezzük csak így – ismét finom falatokhoz jutott.
De nem ez volt az első alkalom, hogy leveleztem vele.

2011. VII. 28.
Kedves Szörny!

Remélem, jóllaktál az elmúlt napokban, és egy időre szünetelteted a marcangolásomat. Addig is szeretném felhívni a figyelmed arra, együttélésünk alapvető feltétele volna, hogy ne harapj túl nagyokat belém – és ez az életemre is vonatkozik. Az a véleményem, hogy a szabadság, amit élvezel, és a rálátás, melyet a körülöttem lévő dolgokra biztosítok neked, igazán méltányos ajánlat cserébe.
Ezért arra kérlek, fogd egy kicsit vissza magad a továbbiakban.
Maradok tisztelettel:

2011. VIII. 27.
Kedves Szörny!

Tájékoztatásul közlöm, hogy nem egészen erre gondoltam. Továbbá azt is jelezném, hogy bár a nagyítás, melyet dolgaim szemléléséhez alkalmazol, csodálatos képeket eredményez – amit igen nagyra értékelek –, minden valószínűség szerint súlyosan torzítja az érzékelésedet, és ez a tevékenységedet is aránytalanná teszi.
Ezért arra kérlek, mérsékeld úgy a nagyítást, mint az én vegzálásomat is.

2012. I. 1.
Kedves Szörny!

Volnál szíves abbahagyni történeteim felzabálását?! Lassan akkorára hízol, hogy nem fogsz elférni a gondolataim között. Ennek kapcsán ismét megkérlek, csökkentsd a lényegtelen dolgok nagyítását, mert a jelenlegi nagyításban ha eltalálnak, súlyos sérüléseket okoznak, amely végső soron a Te épségedet is veszélyezteti.

Babel silence

Dear Reader, the following is a re-telling of the story of Babel. I quote the original story from the Bible (King James” Bible, quotes in italics), but, though I do not mean any disrespect, I do treat it as a literary source and not as a holy text.

It is said that in the beginning the Lord
– the Lord.
I will use this word so that you understand, but as I started to say –
it is said that in the beginning the Lord was neither She nor He, being both Mother and Father to this World as well as a Child to it; and that the Lord was everything and everywhere, and every word was the Lord’s name.

When creating humankind, the Lord (who then was neither She nor He, being both Mother and Father to this World as well as a Child to it) bestowed upon us the Gift of free will; and it was only in our free will where the Lord was not, and it has ever led us to strange paths.

And the whole earth was of one language, and of one speach. And it came to passe as they iourneyed from the East, that they found a plaine in the land of Shinar, and they dwelt there. And they sayd one to another; Goe to, let vs make bricke, and burne them thorowly. And they had bricke for stone, and slime had they for morter. And they said; Goe to, let vs build vs a city and a tower, whose top may reach vnto heauen, and let vs make vs a name, lest we be scattered abroad vpon the face of the whole earth.”

My beloved was one of those most skilled in music, and I name-daughter of the Morning Star; and we would sing as the Tower was being built, sing songs of growth and resilience, of greatness and of love.
And all the words we would sing were also the name of the Lord.

If anyone told you this story, they would tell as follows:
And the LORD came downe to see the city and the tower, which the children of men builded. And the LORD said; Behold, the people is one, and they haue all one language: and this they begin to doe: and now nothing will be restrained from them, which they haue imagined to doe. Goe to, let vs go downe, and there cōfound their language, that they may not vnderstand one anothers speech. So the LORD scattered them abroad from thence, vpon the face of all the earth: and they left off to build the Citie. Therefore is the name of it called Babel, because the LORD did there confound the language of all the earth: and from thence did the LORD scatter them abroad vpon the face of all the earth.”

But it was not so.

The Lord, who then was neither She nor He, being both Mother and Father to this World as well as a Child to it, and who was everything and everywhere, except in our free will, started to doubt if we still knew that every word was the Lord’s name – and therefore saw the Tower as a threat instead of the prayer it was. And so the Lord (who then was neither She nor He, being both Mother and Father to this World as well as a Child to it) did indeed confound the language of the Earth.

I laid awake that night, unthinking and unseeing, all my being centred on the rythms and lights flashing through my mind, stranger even than usual; and I could, as every night, faintly hear the flowers growing in the dreams of my beloved.
But on that first day we hardly even noticed anything – I did not even relise my beloved had been given different words than I. Our songs were still the same, after all, and so were our smiles; so we kept on working and singing our songs of growth and resilience, of greatness and of love, to help build the Tower.

Now if anyone told you this story they would tell we left off to build our City and our Tower because we did not understand one another anymore.

But it was not so.

For even as we began to realise that there were new words, and that not the same ones had been given to everyone, there were already some who had started to learn them and help and explain. And we all revelled in the richness of these new words and tried to learn them all.
So on the second day, at down, my beloved and I went up to the top of the Tower – as it was – and sang all the knew words we knew to the skies, for we still believed that every word was the Lord’s name. But in this we were mistaken.
For some of the new words were indeed the Lord’s name, but some were not; and in some of the new words the Lord became a He and in others a She, and some named the Lord as Father and others as Mother to this World, and yet others as a Child to it.

And so it befell that the Gods came to be many, and each came to have a different name; and ever since that moment these Gods had existed since the beginning of Time.
But some of these Gods (who were now many) were called He and others She; and some were Mothers and others Fathers to this World, and yet others Cildren to it; and now none of them could be everything and everywhere, and now not every word was one of their names.

If anyone told you this story they would tell that the most horrible thing of those days was the cacophony of the new words that could not be understood.

But it was not so.

It was the silence: that horrible, screeching, deadly silence.

For the Gods (who were now many) could not bear with the thought of not being the One; and they could not bear hearing the others’ names.
So they took the words from us and scattered them abroad upon the face of all the Earth. And they took away our voices and tied them to the words each of us had been given.
On the third day the City remained silent; for having our voices taken away we could not sing our songs of growth and resilience, of greatness and love; and so we could not keep on building the Tower. And we began to fear the silence and longed to sing our words to the skies.
And some forgot that in the past every word had been the Lord’s name (who had been neither She nor He, being both Mother and Father to this World as well as a Child to it), and they longed ever more to sing the names of the Gods they had been given and which they now knew as the only Ones.
And some felt the pull of the words that were scattered abroad upon the face of all the Earth, and left.

On the fourth day I woke up in the small hours of dawn, realising I could not hear the flowers growing in the dreams of my beloved. And then I knew he also had left the City to find the words that had been given to him – which were different from mine – and his voice that was now tied to them. And I knew that even if I found him again, we could never sing together as we had done before, for his voice was now tied to his words, and mine to my ones, and we could never again weave songs of one another’s words as we had done in times when the Lord was neither She nor He, being both Mother and Father to this World as well as a Child to it; when the Lord was everything and everywhere, and every word was the Lord’s name.


At sunset, I flew away.


Mettiamo… una camera osbscura. Ma una enorme. O l’Universo dentro un cubo di dieci per dieci. Un cubo verde, di cartone e cartoncino. Allora, quando eri dentro, vedevi tutte le stelle; e adesso che sei fuori vedi soltanto un cubo verde che a questa distanza sembra così piccolo che sei sicura che non ci staresti mai.
Così sono implacabili le regole della prospettiva.
Un angolo del cubo è stato tagliato per poter guardarci dentro ed assicurarsi che davvero c’è tutto l’Universo dentro.

Prendi questo cubo e l’avvicini, dall’angolo tagliato, alla bocca. E gridi.

Aspettate! Sto arrivando!


Lo scuoti, forte. Riprovi.

Ci siete ancora???


Lo guardi e cerchi un modo di entrare. Conoscendo le regole – implacabili – della prospettiva decidi che alla fine è molto più facile camminare, anche lontano, di rimpicciolirsi.

Quindi –

Átkok Grammatikája (Grammatica devotionum)

Mint köztudott, a Grammatikának mára egyetlen teljes példánya sem maradt fenn. Talán soha nem is létezett, hiszen egyes fejezetei más-más szerző tollából származnak, különböző nyelveken íródtak, s talán sosem rakták őket össze. Tény az, hogy ma a Grammatika, egészében, nem létezik, s bár ezt a titkos tudományok történetének kutatói joggal sajnálhatják, végső soron, azt hiszem, inkább örülnünk kell ennek. Jobb nem belegondolni, mi történne, ha egy teljes kötet rossz kezekbe kerülne; már egy-egy fejezet is felmérhetetlen károkat okozhat arra nem méltó ember kezében.
S hogy honnan tudok egyáltalán a Grammatika létezéséről?
Sok érdekességet rejt a műhely padlása. De hogy oda hogy kerültek, azt már ne kérdezd, magam sem tudom. Ha az ember épp az átkokat kutatja, s egy ilyen felbecsülhetetlen kincset talál – még ha csak néhány töredékről is van szó – nem kérdez, hanem megköszöni az elrejtett dolgok ajándékát.
Szép lassan aztán sikerült összefűznöm, sorrendbe raknom azt a néhány oldalt, ami így hozzám került.

Ok nélkül bizony ritkán szokás átkozódni: s az ok az átokban feltétellé válik. Valóságos vagy lehetséges feltétellé, ha még nem teljesült; s kimondatlan okká, ha már igen. S az átok maga, ha nyelvtani formáját nem is, értelmét tekintve mindig jövő idejű.
De mi történik, ha – idővel – a feltétel teljesül, ám pont az eltelt idő alatt lehetetlenné válik, hogy az átok megfoganjon? Ha az, akire halálos átkot mondtak, közben ivott az Élet Vizéből? Ha az, kit örök vándorlétre kárhoztattak (volna), eltéphetetlen gyökereket eresztett?
Lehet-e oly erős egy átok, hogy ennek ellenére megfoganjon? Lehet-e erősebb mindannál, ami időközben történt? Egy jövő idő erősebb mindannál, ami időközben múlttá s jelenné vált?

A Grammatika részletesen leírja, hogyan lehet ilyen erős átkot mondani. Vagy olyat, amely az eltelt időből – s a közben történtekből – merítve, mindahhoz idomulva s mindazt megkerülve másképp, de éppoly erővel csapjon le a megátkozottra.
De leírja azt is, hogyan lehet az idő köpenyébe bújva elmenekülni egy – mindig jövő idejű – átok elől.

Ám a szöveget át- meg átszövik a különféle hivatkozások: a többi, elveszett fejezetre, más mágikus szövegekre s mára már elfeledett obskúrus alapigazságokra – melyek ismerete nélkül a Grammatika értelmetlen szöveg csupán.



Anyáink vére és apáink csontja: el-nem-felejtett mesék vagyunk mind.
De sehol másutt nem láttam ily csupasz virágzását emlékezésnek és halálnak.


A falhoz hajoltam, mint a többi nő – de én imádkozni nem tudok. Hát kértem a köveket, meséljenek. Fény volt bennük: kétezer év fénye; jelen sírás, ezer elmúlt könyörgés.
Egy néni állt mellettem, hosszan imádkozott – s mielőtt ellépett a faltól, keresztet vetett.


Behunyt szemmel fény-szálakat válogatok: néha
egy szóra, egy mozdulatra
szakad a függöny,
s zubogó szivárvány vízesés zuhog rám
– de mégis Medúza-fő lettem,
azt hiszem:
a sötétség-kígyók hajam közt
saját szárnyamat is megharapják

Nézz csak rám, szívem.


Tízezer év.
Egy név, mit oly sűrűn ülnek meg a legendák, hogy majdnem elhittem, már csak a könyvekben létezik.
Jerikó falai alatt nyolcvannal robogtunk el.
Jerikónak csak egy kapuja van.
Jerikóban panelházak vannak és szögesdrót.


Már megint cseng a fülem.
Őrült kavargás, fényspirál, hanggörgeteg.
– Hagyd, hadd kavarogjon: a szférák zenéje ez is.
Rongyosra rágta a magány a megmaradt végeket.
 Merülj el benne, s elcsitul.
A könnyűség, a láz, az utazás íze a számban  mit most épphogy csak megtaláltam 
mint sípoló lélegzetem, a szférák csendjében elveszett.

Párhuzamos bolyongás

Összekapaszkodó gondolat-szálaim
hajnalban végül elengedték egymást.
Akkor vizet ittam – fénnyel teltem –;
az utolsó szálat átfűztem egy tű fokán,
s megvarrtam vele a felfeslett időt.
Hazafelé menet álomitalt kaptam:
hócsillagokkal telt az éj.

casus impossibilis

Mi vide e disse:
C’è chi sorride sotto la pioggia!
C’era acqua ovunque:
la pioggia da sopra
la marea tutt’intorno
E m’abbracciò il buio del mare.
È arrivato l’inverno:
arrivar più lontano
non mi sembra possibile.
Ma c’è chi sorride
sotto la neve.

casus impossibilis

Me vió y dijo:
¡Hay quién sonríe bajo la lluvia!
Había água por todas partes:
la lluvia desde arriba
la marea rodeandome
y me abrazó el oscuro del mar.
Llegó el invierno
y creo
que más lejos ya no puedo ir:
pero hay
quién sonríe
bajo la nieve.

casus impossibilis

Rám nézett, s így szólt:
Hát van még, aki mosolyog az esőben!
Mindenütt víz volt:
fentről az eső,
körben mindenütt a dagály;
s átölelt a tenger sötétje.
Most tél van
s azt hiszem,
ennél messzebb már nem érhetek:
de van még,
aki mosolyog
a hóesésben.

Nem kell nevén nevezni a változást, hogy igaz legyen.

De egyszer fel kellett ismernem végre: pusztán az, hogy leromboltam a Labirintust, nem teszi semmivé az éveket, melyeket ott töltöttem – a Mester úgyis mindig a romoknál ad nekem randevút.
Hogy az álmok, melyeknek szálai erekként hálózzák be testemet, s amelyek néha oly közel kerülnek a bőrömhöz, hogy már-már puszta kézzel meg lehetne őket érinteni, nem egyebek, mint gyökerei a fátyolnak, melytől, hogy szabaduljak, önmagam szaggattam szét – és hogy bár nem tudom, képes leszek-e hasonlóra ismét, bármelyik álom-szövetem kaphatna ekkora hatalmat.
Hogy azért, hogy ne főzzek mindig keserédes mérgeket, nem kell feltétlen elfelejtenem mindent, amit a füvekről tudok.


Látom, amint megérint minket a sötétség,
s fülsértő csörömpöléssel szertehullana,
mélybezuhanna világunk,
ha nem lenne ily csendes és jól nevelt
– így őrült, halálfejes kacaj helyett
derűs mosollyal köszöntenek
e hétköznapi nem-tragédiák.

Fáradt tekintetünk mögött olajos-sötét kavargás
láncra-vert éji démonaink serege.

giornale di bordo

Tra i miei viaggi da sognatrice mi è capitato uno a vela. All’imbarco ho spento ogni corrente di tempo che non fosse definito dal Sole – e finalmente ho avuto l’opportunità (ed il piacere) di sognare per me stessa. Sono venuti un po’spettinati, di colori troppo iridescenti, fatti da quelle distanze – e vicinanze – frammentate che mi portava dietro il vento, mai definite da tempi o spazi ma con l’importanza di quello che era successo.

Sono ancora malata di terra.

•  •  •

Le parole erano quelle di sempre. Il movimento no. E ad un certo punto non si sapeva più di chi fosse quel ritmo.

Se non hai mai osservato quel momento cinque minuti prima della tempesta
– quando arriva il vento ma ancora sembra indeciso se attaccare; quando già non si vede il sole, ma da sotto quelle nuvole scure e pesanti esce una luce penetrante che svela tutta la bellezza agitata delle città più grigie e noiose –
Se non l’hai mai osservato, non capirai questa febbre strana
questa stanchezza che mi manda a fare altri ed ancora altri giri nei vicoli
quest’aspettativa impaurita che apre migliaia d’opportunità – ed impedisce che nulla succeda
questo sogno per cui non mi posso addormentare.
Questa febbre strana che è come se avessi quella luce – di prima della tempesta – inchiusa in me
come se essa radiasse attraverso la mia pelle ormai bruciata fin essere trasparente.

Scambiare i nostri ritmi così non sarebbe una cosa tanto lieve.


Álomszövői utazásaim során hajóra szálltam. A fedélzetre lépve megszüntettem az idő mindenfajta olyan múlását, amely nem a Nap állásától függ – és végre volt alkalmam saját kedvemre álmodni kicsit. Kicsit kuszák lettek, talán túl irizálóak is – de ez érthető lehet: olyan távolságokból (és közelségekből) szőttem őket, melyeknek vajmi kevés közük volt térhez és időhöz, s egyedül fontosságukkal voltak mérhetők.

Még mindig földibeteg vagyok.

•  •  •

A szavak olyanok voltak, mint mindig. A mozdulat nem.
S egy idő után már nem tudtam, melyikünk ritmusát hallom.

Ha sosem figyelted meg azt a pillanatot, pár perccel vihar előtt
– mikor fújni kezd a szél, de még bizonytalannak tűnik, tényleg szétszaggasson-e mindent; mikor már nem látod a napot, de a súlyos, sötét fellegek alól kiszűrődik egy olyan átható fény, mely felvillantja zaklatott szépségét a legszürkébb, legunalmasabb városnak is –

Ha nem figyelted meg sosem, nem fogod érteni ezt a furcsa lázat.
a fáradtságot, ami miatt még egyszer s újra körbejárom a várost
ezt a dühös és szomorú boldogságot
ezt a rettegő várakozást, amitől minden lehetségessé válik, s ami miatt végül nem történik semmi
ezt az álmot, amitől nem tudok elaludni.
Ezt a furcsa lázat, ami olyan, mintha az a fény, az a vihar előtti, a bensőmbe volna zárva;
mintha átvilágítana már-már áttetszővé égett bőrömön.

Nem gondolom, hogy ritmusainkat cserélni ily súlytalan dolog volna.

pizzica minore

Sentite quant’è leggera questa notte?
Suonatemi ancora – stavolta senza quel fuoco
che sempre mi corre nelle vene,
che brucia il pensiero
e divora tutto ciò che non è il momento.
Suonatemi ancora, amici,
con la leggerezza di stanotte
così diluiamo quelle distanze assurde
– senza mai arrivare ad esser vicini –
in questo mare piegato,
nel silenzio delle onde.

Quella notte ho respirato una leggerezza che mi ha subito fatto capire perché uno la volesse mai chiamare insopportabile. Era fresca e cristallina come quel venticello del mare – del mare che comunque la mattina dopo si è finalmente staccato dal cielo, aprendo l’orizzonte e lasciandomi un piccolo spazio per provare di nuovo le ali. Ci volevano per la partenza.
Quella notte ho respirato una semplicità in cui si sono diluiti tutte le domande – ancora esistenti – e che mi ha sollevato con una naturalità perfetta, senza però lascare nessun dubbio che ad un certo punto dovrei atterrare
e che in quel momento dovrei sopportare tutto il peso di terra e cielo.

L’aria qui è talmente diversa che mi ricorda ogni momento alle distanze che ho dovuto fare al ritorno.

Pizzica minore

Érzitek, milyen könnyű az éj?
Játsszatok még, kérlek,
de most a tűz nélkül,
mely elragad, átjár,
s a pillanaton túl mindent felemészt.
Játsszatok még, kérlek,
oly könnyedén, mint az éj,
a hullámok csendjében hogy
feloldhassuk végre a messzeséget
– sosem kerülve mégsem közel.

Aznap éjjel átjárt egy olyan könnyűség, amelytől rögtön megértettem, miért is mondták rá, elviselhetetlen. Hűvös volt és ropogós, mint a szél a tenger felől a tenger felől, amely másnap reggelre végre elszakadt az égtől, kinyitván a láthatárt s egy kis teret, hogy kipróbáljam, elbír-e még a szárnyam. Szükségem volt rá az induláshoz.
Aznap éjjel átjárt egy olyan egyszerűség, amelyben feloldódott az összes maradék kérdés, s amely teljes természetességgel hagyott lebegni
 de nem hagyott egy pillanatnyi kétséget sem afelől, hogy egyszer földet kell érnem; s hogy akkor viselnem kell majd ég és föld súlyát.
Minden lélegzetvétel emlékeztet a távolságra, amit meg kellett tennem hazafelé.

de profundis

il mostro di nervi

Una roccia.

Mostro rimasto dai tempi mitici, che spiaggiò una volta e non riuscì a tornare con la bassa marea; e vista dal sole – o dalla rabbia impotente, chissà – rimase petrificata, con l’ultimo grido disperato spaccato nella bocca.

Una sola mossa. Uno sguardo che mi segue. Un pensiero troncato.
Sarebbe stata una storia bellissima, tipica e banale – ma non è mai stata raccontata, né tanto meno vissuta.

Viveva negli abissi, dove gelide sono le acque ed eterna l’oscurità; cercava le navi affondate e ne divorava la storia. E quando aveva voglia d’alcuna delizia s’avvicinava alla superficie, cercando delle barche, e banchettava dei sogni dei marinai. Gli rubava il ricordo dell’amata, l’immagine del porto perseguito o la lealtà verso il capitano – e così nascevano altre storie, intense, sanguinolenti, deliziose, e lei le seguiva, finché le navi affondavano senza che mai nessuno sapesse del loro destino.

Eravamo ancora all’alto mare, dove le onde son maestose ed i venti imprevedibili. Volevo vivere le storie io, volevo vivere quell’unica storia.
Ma in un momento qualcosa si mosse nelle acque gelide, scure e profonde – e dall’oscurità si separò un’ombra ancora più nera. Come tutte le ombre, era un contrappunto perfetto di chi la proiettava. Quell’ombra era la mia.
Ti avrei an-negato anche il nome – e me ne sarei pentita –, ma di quello non n’ero capace. Ma per quel momento non ti perdono mai.

Chissà se la tempesta o una carezza delle stelle ancora le permette di tornare all’alto mare. Sempre in ricerca di storie, quelle notti banchetta di nuovo dei ricordi e dei segreti che solo al mare confidammo.

Magari ci potremmo anche trovare, per un solo momento. Non so se mi vedi ancora però: il mare è enorme e tu troppo lontano.

Ma l’alba sempre la troverà lì, roccia sulle rocce, rigettata, petrificata, con l’ultimo grido spaccato nella bocca.

Cantami una sola canzone ancora.

de profundis

il mostro di nervi

Egy szikla.

Tengeri szörny, a legendák idejéből: partra vetette egyszer a víz, s nem sikerült visszaúsznia az apállyal. Senki se tudja már, a Nap látásától vagy épp tehetetlen dühében vált-e kővé; de aki jól figyel, még ma is hallhatja torkában szakadt utolsó, kétségbeesett kiáltását.

Egyetlen mozdulat. Egy pillantás, a bőrömön érzem. Egy félbeszakadt gondolat.
Gyönyörű mese lett volna, tipikus és nagyon egyszerű – de sosem meséltük el, nemhogy megéltük volna.

A tenger mélyén lakott, hogy jegesek a vizek és örök a sötétség; elsüllyedt hajók után kutatott és felfalta történetüket. Ha épp valami csemegére támadt kedve, a felszín közelébe úszott, hajókat keresve, s a tengerészek álmaiból csapott lakomát, elrabolván tőlük kedvesük emlékét, a keresett kikötő képét vagy épp a kapitány iránti hűségüket – így újabb történetek születtek, véresek és zamatosak, s ő követte őket, míg ezek a hajók is el nem süllyedtek, anélkül, hogy bárki tudta volna, mi lett a sorsuk.

Még a nyílt tengeren voltunk, hol szeszélyes a szél s lassú-hatalmasak a hullámok. Élni akartam volna a meséket, azt az egy szem mesét.
Aztán egyszer csak megmozdult valami a sötét, jeges vizek mélyén, és a sötétségből kivált egy még feketébb árny. Mint minden árnyék, ez is ellenpontozta a fényét annak, aki vetette. Az én árnyékom volt.
Megtagadtam volna a nevedet is – és megbántam volna -, de nem voltam képes rá. De azt a pillanatot sosem bocsátom meg neked.

Ki tudja, egy-egy nagyobb viharban, vagy mikor megérinti a holdfény, tán még ma is visszatérhet a mélybe, mindig csak emlékek után kutatva. S ilyen éjszakákon megint lakomázik a titkokból, melyeket csak a tengerrel osztottunk meg.

Talán még megtalálhatnánk egymást, egy pillanatra – de nem tudom, látsz-e még: a tenger hatalmas, s te túl messze vagy már.

De a hajnal ott találja mindig, partra vetetten, kővé dermedve a többi szikla közt, torkában utolsó, kétségbeesett kiáltásával.

Egyetlen dalt énekelj még nekem.


Una volta preso il treno, bisognerebbe anche pensare alla coincidenza. Anzi, le coincidenze: questa città ne è piena.
Credo di averla persa comunque – sono rimasta qui, sospesa nell’aria,
grigia, vuota e traslucente.

La città si è chiusa intorno a me: ormai sono a casa. Ma qui il mare continua nell’aria – a volte non se ne distingue neanche – e per l’umidità mi pesano le ali.

Ero al porto quel giorno, tra tutti quei ritmi e colori. Mi sentivo invisibile – quindi ho deciso di sparire dal tutto.
Poi non mi sono ritrovata neanch’io; quella notte non riuscivo nemmeno a sognare. Non mi guardare così, ogni tanto capita. Sono tessuti ben complicati, le stoffe di sogno; fossero semplici si romperebbero sulla prima realtà un po’ angolare.
Ma quel giorno non riuscivo a sognare nè il più leggero e modesto dei sogni.

Specchiata, di nuovo, a mille frammenti
– grigia, vuota, traslucente –, stavo
guardando, gli occhi fissi, invidenti,
mentre che nel cielo giravano le stelle.

Múlt-idő — Coincidenze

Ha egyszer vonatra szálltam, gondolnom kellett a csatlakozásra is. Mi sem volt egyszerűbb – abban a városban minden mindennel összeér. Mégis úgy tűnt, lekéstem – s ott maradtam, megszürkült, törékeny-áttetsző test a semmi közepén.

Bezárult körülöttem a város: már otthon voltam. De az a tenger nem válik el az égtől, s a pára lehúzta szárnyaim.

A kikötőben voltam aznap este, abban a ritmus- és színforgatagban. Láthatatlannak éreztem magam, hát úgy döntöttem, valóban eltűnök.
Aztán alig találtam meg magam: aznap éjjel még álmodni sem tudtam. Nem kell ezen meglepődni, néhanap megesik. Egy álom-szövet bonyolult kell legyen, hogy ne szakadjon el a valóság első, kicsit szögletesebb darabján. De aznap éjjel a világ legegyszerűbb, legsúlytalanabb álmát sem tudtam megálmodni.

Ezer darabbá tükrözve ismét
– megszürkült, törékeny-áttetsző test –
csak néztem nagy, nem látó szemekkel,
míg az égen körbejártak a csillagok.



Sarebbe il momento di raccontare delle cose – ma sto cercando le parole che mi sfuggono ancora. Poi non è che le immagini vengano tanto facilmente neanche.
Sarebbe l’ora di cominciare a vendere quei sogni – o regalarli, è quasi lo stesso. I sogni mai si vendono per soldi. Non penso però che sia un tradimento venderli. (Se ci riuscissi, almeno….) Ragione per abbandonarmi. E alla fine lui era il mio maestro. Anche l’amante, certo, ma più importantemente il maestro. Come se non ci fosse vita e mondo fuori del Labirinto e di suoi frammenti.



[San Remo]

Cosa ne faccio d’un altro mago nella vita? (– se lo è veramente, non ne sono sicura)
Se almeno scoprissi come fa ad avere quella presenza impressionante. Per altro, come ben potrei sapere già, il mago è persona come me, come chiunque.
Però che ne faccio dunque d’un altro mago nella vita?

Comunque ho sopravissuto migliaia e migliaia di gocce – di pioggia, tutte riflettenti dello stesso nome. Devo però ammettere che se devo nominare uno dei due porti, a volte ancora mi sbaglio.


[Imperia – Porto Maurizio]

Maura, sognatrice.
Dovrei lasciare già questo mondo, di luci troppo contrastate, notti stellate e tempeste marine. Smettere di fare sempre questa salsa:


[Diano Marina]

acqua del mare, fiori d’oleandro, miele ed erbe amare. Agrodolce, velenosa.
Dovrei essere molto più pragmatica.
Ormai non sogno per piacere. Sogno da mestiere, e li vendo, i sogni; è un’autentica forma di prostituirsi.
Ormai non sono la bambina innamorata del maestro. Abbiamo fatto le nostre storie, il maestro ed io, e quando non potevo imparare più niente da lui, l’ho lasciato. Suona bene, vero?
In realtà rimane sempre il maestro però. Continua ad essere molto più forte di me, anche se mi spiace ammetterlo. Continua ad essere lui ad abbandonarmi ed io a seguirlo. Ma ogni tanto torna da me.



Nel mentre mi diverto con questi altri, dèi, dee e demoni, mostri, streghe, maghi (e maghe), matti e vagabondi. Pochi mi prendono l’attenzione per più d’un momento: per la gran maggior parte sono troppo facili da sognare. Quei pochi invece mi prendono in giro lo stesso.



Dovrei veramente essere molto più pragmatica.


[Finale Ligure]

Strano come mi si costruisca questo mio mondo, con dei pezzi duplicati in diverse lingue. Strana questa caccia di parole, strana e forzata questa volta. Ma se prima mi sono ubriacata – frammentata –, così mi compongo.



Maura, sognatrice.

Alla fine sono anche belli, questi sogni. Non tanto come quelli prima, è vero, ma sono meno quadrati, come dire,  meno accademici. Forse non è la parola più adeguata, ma spero che si spieghi. Non abbiamo proprio un linguaggio tecnico di questo mestiere. Direi comunque che ho imparato bene la tecnica, mi manca solo trovare la voce. Quella mia propria. Per non seguire sempre il maestro.


[Genova Piazza Principe]

Scusate, mi devo svegliare un attimo.

Múlt-idő — 7:39


Ideje volt elkezdeni mesélni ismét – de futottak előlem a szavak. Meg aztán a képek sem jöttek oly könnyedén.
Ideje lett volna végre eladni pár álmot – vagy elajándékozni őket, nem lényeges. Az álmait úgyse pénzért adja el az ember. De nem gondoltam, ezzel elárultam volna a Mestert (ha legaláb egyet sikerült volna eladnom… !) Hogy ez valóban ok lett volna arra, hogy elhagyjon. Hiszen az, hogy szeretők voltunk, mit sem változtat azon, hogy ő volt a Mester.

Mintha nem volna élet a Labirintuson kívül.


[San Remo]

Mégis mit kezdtem volna még egy mágussal? (– még csak biztos sem voltam benne, hogy tényleg az volt-e)
Ha legalább rájöttem volna, honnan meríti azt a jelen-létet, hogy eltanuljam tőle. Egyébként, mint azt már rég tudhattam volna, a mágus éppolyan ember mint én vagy bárki más.
De mégis, mit kezdtem volna még egy mágussal?

Közben az eső, melynek minden cseppje csak ugyanazt a nevet tükrözte, elállt valahogy, s nem tudott elmosni teljesen. De be kell valljam, ha két kikötőm egyikét említettem, sokáig, sokszor vétettem el a nevét.

[Imperia – Porto Maurizio]

Álomszövő vagyok.

Rég ki kellett volna lépnem innen – ebből az alkonyfényes, csillagragyogásos, szélviharos világból.Rég nem volna szabad már ezt a főzetet főznöm –

[Diano Marina]

tengervíz, leandervirág, méz és kesernyés fűszerek.


Jóval gyakorlatiasabb kellett volna már legyek.

Hiszen már nem saját kedvemre álmodtam: mesterségemmé lett, és vásárra vittem az álmaim. Hogy el nem adja magát az ember.
Már nem voltam az a kislány, aki beleszeretett a mesterébe. Végigéltük a magunk történeteit, a mester meg én; s amikor már nem volt mit tanulnom tőle, elhagytam. Ugye milyen jól hangzik?

Mégis mindig ő marad a Mester. Mindig erősebb lesz nálam, mindig ő hagy majd el, és én követem, még ha nem is szeretem bevallani.
De tudom: újra meg újra felkeres majd mégis.


Persze mindeközben jól mulattam – istenek s istennők, démonok és szörnyek, mágusok, boszorkák, őrültek és csavargók voltak igen szórakoztató társaságom. De kevesen tudtak sokáig lekötni: legnagyobb részüket messze túl könnyű volt megálmodni. Azok a kevesek pedig saját kedvükre játszottak velem.


Tényleg sokkal gyakorlatiasabb kellett volna már legyek.

[Finale Ligure]

Furcsa volt látni, ahogy ismét összerakta magát a világom, ahogy néhány darabja megduplázódott egyik vagy másik nyelv szavaiban. Furcsa volt így vadászni a szavakra, így erővel összeszedni őket. De ha más szavaktól, korábban, részeg voltam, most velük építettem fel magam.


Álomszövő vagyok.

Ha úgy vesszük, még szépek is voltak azok az álmok. Nem annyira, mint a korábbiak, ez tény, de nem is voltak olyan szabályosak, olyan iskolásak már. Nem könnyű elmagyarázni, tisztes szaknyelv híján, de talán érthető. Azt mondhatnám, jól megtanultam a módját, csak a saját hangom hiányzott még. Hogy ne kelljen mindig a mestert követnem.

[Genova Piazza Principe]

Fel kellett ébrednem egy percre.

XXI. el Mundo

De nuevo estoy viviendo en un puerto
y las historias que en todas mis vidas han sido paralelas
se han encontrado.

XXI. a Világ

Megint egy kikötőben lakom;
és az életek s a történetek, melyek mindig párhuzamosak voltak,

XX. el Juício

Paré el movimiento
recogí todos los hilos extendidos hacìa mi vida
para tomar conciencia de cada uno
que me pueda llevar esta nueva ola de cambios.

XX. az Ítélet

Nyugvópontra jutottam, s visszahívtam minden szálat:
végigfuttattam őket ujjaim között – hogy elsodorhassanak az új változások.

XIX. el Sol

Tenía un prisma colgado en mi ventana: tantas veces que me desperté – sobre las doce – mis gatos cazaban pequeños arcos Iris en el suelo.

XIX. a Nap

Egy kristály lógott az ablakomban: sokszor ébredtem arra – dél körül – hogy a macskák apró szivárványokra vadásznak a földön.

XVIII. la Luna

1. Hoy empieza la vida – otra, de las mil.
2. Ofrezco mi barquito al viaje, al cambio y a la plenitud.
3. Hicé otros viajes, vivì otros cambios – y ya conozco la plenitud también.
4. Cierro mis ojos, respiro profundo – y dejo que mis músculos se suelten.

XVIII. a Hold

1. Számtalan életem közül ma egy újat kezdek.
2. Egy hajócskát ajánlok fel az útnak, a változásnak és a teljességnek.
3. Máshová utaztam, más változást éltem – és már egész vagyok.
4. Behunyom szemem, mélyeket lélegzem, s figyelem, ahogy ellazulnak izmaim.

XIV. la Templanza

Lo más difícil: reconocer que yo también tengo límites.
Lo más difícil: reconocer mis lìmites – antes de pasarlos.
Quizás un dìa llego a entender la palabra.

XIV. a Mértékletesség

A legnagyobb kihívás: elismerni, hogy én sem vagyok határtalan.
A legnagyobb kihívás: felismerni a határokat – még mielőtt átlépnék rajtuk.
Talán egyszer mégis megértem ezt a szót.

XIII. la Muerte

Después de la funeral me quedé sola un momento.
Cerré los ojos para ver la luz y las sombra de las ramas
sobre mis párpados
– para descubrir, otra vez, la riqueza de la vida.

XIII. a Halál

A temetés után, egy pillanatra, magamra maradtam.
Behunytam a szemem, hogy lássam az ágak
s a százszínű hulló levelek árnyékát szemhéjamon
– hogy lássam, mennyire csodálatos az élet.

XII. el Colgado

Tomé la decisión – con sabiduría (diría) y moderación.
Porque ya no tengo que demonstrar nada a nadie.
Y si mi decisión es mala, almenos la es de otra forma que las otras mil veces pasadas.
Aun así – queda una oscuridad en mí
que ni el sol puede penetrar.

XII. az Akasztott

Döntöttem. Bölcsen, mértékletesen (mondanám)
mert már nem kell bizonyítanom senkinek semmit.
S ha rossz is a döntés, legalább másképp rossz, mint eddig annyiszor.
De maradt bennem egy sötétség,
ahová nem tud beszűrődni a napfény.
Csak lassan párolog.

XI. la Fuerza

como nadar contra la corriente:
cuánta más voluntad, más resistencia en mí,
y mi fuerza se devora a sí misma.
Sólo tendría que dejar fluir la vida.

XI. az Erő

Olyan, mint az árral szemben úszni:
ha több az akarat, nagyobb az ellenállás bennem
míg végül erőm önmagát emészti fel.
Pedig csak engednem kellene az áramlásnak.

VII. el Carro

el poder de la decisión: que tomando la dirección
con todo mi ser
la esferas del mundo giran a mi mismísimo ritmo
así se me abre un Camino.

VII. a Diadalszekér

a döntés hatalma:
amikor ismerem a célt
s teljes lényemmel indulok felé,
a Világ körei szívdobbanásommal együtt fordulnak
s megnyílik előttem egy Út.

VI. los Amantes

es bien difícil hablar de la plenitud:
las palabras no alcanzan a su sencillez.
Tampoco hay ni una tan fugaz
como el momento.

VI. Szeretők

Nehéz a teljességről beszélni
nem elég egyszerűek a szavak.
Ahogy egy sincs, mely oly tűnékeny volna,
mint a pillanat.

V. a Főpap

Emlékeim tökéletes kristályrácsa
tanulás bármely pillanattól
megfontoltság minden döntés előtt.

IV. el Emperador

si nunca puedo ser bastante buena
es él que me demanda – y soy yo misma
por que con sus muertos uno no discute
ya no se pueden convencer.

IV. a Császár

Ha még mindig nem vagyok elég jó,
ő követel többet – s én magam:
mert a halottaival már nem vitatkozik az ember
őket már nem lehet meggyőzni.

III. la Emperatriz

contaré las luces de la Ciudad
tejiendo otro rollo de mis sueño-telas;
cantaré la canción de la mañana
– y mis sueños vivirán.

III. a Császárnő

Megszámolom a Város fényeit
míg egy új vég álom-vásznat szövök;
eléneklem a reggel énekét
– és az álmom élni fog.

II. la Venerable

Como unas amigas mías que ya dejaron de interesarse
de las exigencias dela gente, pero tampoco son rebeldes
– simplemente viven, como quieren ellas,
sabías, maduras, y – creo yo – felices.

II. a Főpapnő

Mint néhány barátnőm, kik már nem foglalkoznak azzal,
mit várnak el a többiek, de nem is lázadnak ellene
– csak élnek, ahogy ők jónak látják:
bölcsek, érettek, s úgy tűnik, boldogok.

I. el Mago

Nos conocemos desde siempre, el Mago y yo: en nuestros caminos (de ilusiones) nos encontramos ya miles y miles de veces.
El Mago tiene mil nombres, mil caras – pero siempre los mismos ojos. El Mago es ciego: un espejo oscuro y distorcionado, sus reflexiones frágiles y transparentes.
El Mago tiene mil nombres, mil caras – el Mago no existe sino en mis sueños.
Eres el Mago – pero te quise soñar y no aparecías; y hubo un momento, debajo de las hojas de nuestra histora, que no te ví. Que, si sólo por una fracción de segundo, me ví a mí misma en tus sueños.
Eres el Mago, que Mago te hice yo.
¿Me ves?

• • •

Quería contarte que me encontré con el Mago; que era persona como yo. Quería contarlo, y me quedé sin palabras; y el Mago volvió a su tierra – desaparcido, ya no sé si existió; si me reflejaba él o lo reflejaba yo.

I. a Mágus

Régóta ismerjük egymást, a Mágus meg én: álom-ösvényeinken számtalanszor talákoztunk már.
A Mágusnak ezer arca, ezer neve van – de a tekintete mindig ugyanaz. A Mágus vak. Megsötétült, torz tükör: képei áttetszőek és törékenyek.
A Mágusnak ezer arca, ezer neve van – a Mágus nem létezik, csak álmaimban.
Te vagy a Mágus – de mikor álmodni akartalak, távol maradtál. S valahol történetünk lapjai mögött volt egy pillanat, amikor nem láttalak. Amikor megláttam magam, ha csak egy másodperc töredékére is, a te álmaid között.
Te vagy a Mágus, mert azzá tettelek.

• • •

Meg akartam írni, hogy találkoztam a Mágussal; hogy ő is csak ember volt, mint én. Meg akartam írni, de bennem rekedtek a szavak; s a Mágus visszament a messzi-földre, ahonnan egykor jött. Visszament, s már nem biztos, hogy létezett – s hogy ő tükrözött engem, vagy én tükröztem őt.

[én az Éj vagyok maga]

én az Éj vagyok maga,
sötétségem száz csillaggal ragyog;
de te csak a fényt keresed mindig,
néha elfeledve azt is, hogy itt vagyok.
Pedig egyszer tán azt is mondtad nekem: ya layli
– vagy csak saját visszhangom hallottam, nem tudom;
vagy csak azért nem hívsz így, mert e nevet
én nem fogadtam el tőled sosem.
keresd csak a fényt nyugodtan, hisz nélküle úgysem élsz,
s ha megtalálod, hidd el, boldog leszek;
különben is, azért, mi nem volt,
nekem most egy szavam sem lehet.
De ne várd, hogy magammal hozzam a reggelt:
unom már, hogy nővéreim, a Hajnalok fényét
kutatod folyvást, s én még csak be sem csukhatom a szemem
– meg hát azt is tudom, melyikük lidércfény.

Llamadme Soledad

egy kép
egy mozdulat
egy halovány íz a nyelved hegyén
gondolatok szaggatott, aranyló ritmusa
bal vállad fölött a moccanó Halál
kavargó gőz egy bögre tea fölött
(neve is van talán)


És csak néztem, nagy, nem látó szemekkel
míg az égen körbejártak a csillagok.

Csipkerózsika, 2009. december

Azt hitted, hogy tényleg aludtam vagy száz évig,
s nem volt senki a házban, hogy megetesse a macskát?!
Elhiheted, nincsen körülöttem semmi varázslat,
eddig is éltem, s most se teszek mást:
gonddal húzom mégsem oly egyszerű-és-szép hétköznapjaim ívét.
És takarítok. A por sem tudta megülni a házat,
nincsen pókháló a sarokban; a vadszőlő is
épp csak elérte az ablakomat, mikor édesapámmal
megmetszettük még kora nyáron.

Mégis, mennyivel élőbbnek látom magamat most,
mintha valóban most ébrednék csak, hogy néhány
napja megérintetted az álmaimat – pár szóval.
Ám ez az éberség is múlik, mint amikor víz
cseppen a tóba; s a vízcsepp eltűnik szem elől, de
ott marad, elkeveredve, a tóban örökké; mégis,
körkörösen kélő hullámai lassan elülnek.


Es que mi ciudad está muy lejos del mar.
Volví hace poco, dejando ahí mis palabras: con la historia contada no soy más que un momento.
Pero cuando llegué, me puse a cantar; la fiebre extraña del recuerdo me ilumína – y en mi espalda las alas están creciendo.

pueblo con mar

Hoy me emborracho – que llegó la lluvia, y el agua disolvió la luz, que, como fruta madura y dorada, respiraba en un rincón del jardín.
Tengo aquí un poquito de esa agua – y ahora sigo, llena y borracha, bebiendo, hasta la última gota – y me levanto: un dedo, dos deditos del suelo – y me caigo, riendo.

Tiernas son mis alas, nueva es mi voz aún.


Az a helyzet, hogy nagyon messze lakom a tengertől.
Nemrég jöttem haza, hangom nem volt, otthagytam mind a szavaim – a mesének vége: egy pillanat vagyok.
De mikor megérkeztem,énekelni kezdtem: egy emlék – furcsa láz – világít bennem, s a hátamon nőni kezdtek szárnyaim.

Ma be fogok rúgni! – mert esett az eső, s feloldódott benne a fény, melynek súlyos, érett-arany fürtjei csendesen szuszogtak a fügefa alatt.
Előttem egy kancsónyi a vízből, és most iszom: teli hassal részegen, az utolsó cseppig; s úgy emelkedem fel, egy ujjnyit, két ujjnyit a földről
– s visszaesem, persze,
hisz zsengék még a szárnyak, s hangom is új nagyon.



Fülledt meleg ül a városon, és a levegőnek
mézíze van meg szálló por- és hulló levelek-szaga –


Nincs már keserűség ajkamon,
sem gondolatok forró, édes vére
az őszi eső hűvös cseppjei
csorognak most végig arcomon.

• • •

És eljött egy nap, mikor a labirintus pontosan ugyanolyan volt mint egy másik alkalommal, több száz, talán több ezer évvel azelőtt. Ez persze tökéletes lehetetlenség volt: a labirintus szüntelenül változott, és soha nem ismételhette önmagát, mert a változásnak ez a pillanatnyi megtorpanása a labirintus azonnali széthullását eredményezte volna. Ezt a labirintusváros minden lakója tudta, így a torony legfelső, égszínkék szobájának lakója is. Mint ahogy azt is csalhatatlan bizonyossággal tudta, hogy mégis megtörtént. Mondhatni visszaemlékezett arra, amilyen akkor volt a város, azzal a másik alkalommal – bár az jóval a születése előtt esett meg. Mégis fel tudta idézni, mert a labirintus összes emlékét őrizte, márpedig a labirintus olyan mélyen gyökerezett az időben, hogy kezdeteire már senki nem emlékezthetett. Úgy tetszett, időtlen idők óta viszi magával ezeket az emlékeket, pedig volt idő, mikor szabad volt tőlük: csak azóta tartoztak hozzá, mióta ős is végérvényesen és megváltoztathatatlanul a labirintus részévé lett. Azóta a nap óta, mikor kedvese – a labirintusváros egyetlen lakója, akit nem tudott tisztán maga elé idézni – azon a szörnyű próbán elvesztette a szárnyait.

Azt hiszem, felébredtem.

„Már a felébredés óhaja is szökési kísérletnek tekintendő, hazaárulásnak.”

Hogy lehet ez a pillanat ugyanaz, mint az a másik, ha –
akkor még nem állt a torony.

Mégis biztosan tudom, hogy ugyanaz: emlékszem rá.

Ahogy kinyitom a szobám ajtaját, a szám – 401-es – lassan leolvad róla, és a föld alól bukkanok elő, ahogy leszaladok a toronyból.

Most én megyek végig a labirintusváros utcáin, és húzom magam után a hálót – hosszú acél- és kristálycsipke fátylamat – és az egyre könnyebbé válik, ahogy a kristályok, keményebbek a gyémántnál, összetörnek és elporladnak a labirintus utcáinak és lépcsőinek kövein; ahogy az acélszálak fennakadnak és elszakadnak a kiálló sarkokon.

• • •

Keresem a helyem, mert megrepedt az Idő,
és körülöttem a dolgok nem tudják eldönteni,
mennyire léteznek.

Hát lassan, gyengéden – kihasználva, hogy ily bizonytalan –
megpróbálom lefejteni magamról a fátylam.

Saját véremtől mocskosan sétálok ki a romok közül.
Egy pillantással kusza indákat festek az égre.


Al llegar a casa tomé agua fría
y me quemó los labios.

De distancia tomaste forma
en el reino de mis sueños:
aquí te cierro, que
sigas repitiéndote infinitamente:
poruqe los esclavos de Fantasos
no somos sólo nosotros, soñadores,
sino todos nuestros soñados también.

• • •

te voy a soñar
hasta que mis sueños sean más fuertes que tu existencia
y desaparezcas totalmente de mí


mikor hazaértem, hideg vizet ittam,
s égette az ajkam.

távolságból öltöttél formát
álmaim birodalmában:
és itt maradsz,
önmagad nem szűnő ismétléseképp
mert Phantaszosz rabjai nem csak mi vagyunk,
hanem ti, álmodottak is, mindanniyan.

• • •

addig álmodlak, míg álmaim erősebbek nem lesznek létezésednél
s egészen ki nem veszel belőlem.

[Isis desdoblada]

He vuelto a intentar – Isis desdoblada –
a recoger, muy poco a poco, mis miembros
unirlos de nuevo con mi canto
y hacerme viva otra vez.

[meghasadt Ízisz]

Ismét megpróbáltam – meghasadt Ízisz –
összeszedni, lassan, egyenként, szétszórt tagjaim,
énekemmel egyesíteni őket,
s életre kelteni önmagam.

Sötét narancsszín és éget

Megint mérget ittam
és most fűt a láz – hagyom,
hogy átvilágítson a bőrömön,
míg minden fényem elvész a végtelenben
tán akkor csönd lesz.


Hány éve már, hogy magányt lélegzem,
hideg kezekkel csak ő símogat.
Hány éve már, hogy fogvatartanak
véres és molyrágta hajnal-alkonyok,
s fakó nyikorgás kísér csak
céltalan-kanyargó ösvényeken.

Virrasztok százezer éjszakát, de mind reggeltelen
– még mindig csak Hypnosz karjában látom a végtelent.



Megfagyott testembe kék lángot vetett az űr;
áttetsző bőröm alatt kuszák az erek,
nehezen, lassan jár a vér.
Túlfeszültek az izmok
– mozdulat s fókusz nélkül.
Húnyt szemmel sokkal egészebb a világ.

daloljunk együtt reggeli éneket

Főzz nekem jó erős mákony-főzetet
mézédes füge héjába csavard
itasd meg velem
ringass míg elalszom
majd ha a Nap felkelt,
daloljunk együtt reggeli éneket

Tiltott álmok völgyén jártam
röppenő denevér gondolatok
kihűlt szótetemek vártak
ébressz fel, kérlek,
daloljunk együtt reggeli éneket

Nemlétbe fagytam – túl nagy lett a tér
vádló szemekkel néz rám a sötétség
magába ránt
felfalja szívverésemet
vigyél magaddal,
daloljunk együtt reggeli éneket

Palota, hajnali négykor


Madárfütty visszhangzott a házak között.
A járdaszélen ültem és vártam;
lassú hullámokban ringattak a képek
s keserű-fűszeres nyári illatok.


Fejemben zakatolnak a képek,
torzan elnyúlók, fekete-fehérek,
villogó szemű, testetlen démonok
állnak körbe – és röhögnek.

Giacometti: Palota, hajnali négykor

Giacometti: Palota, hajnali négykor – fotó: Antonio Villar Liñán


Porque Aurora…


”El hijo se había soñado alas bajo la experta dirección de su padre y maestro.
Durante muchos años las había creado, pluma por pluma, músculo por músculo y huesecillo por huesecillo en largas horas de trabajo, de sueño, hasta que tomaron forma. Las había dejado crecer de sus omóplatos en la posición correcta (era especialmente difícil percibir con toda exactitud la propia espalda en sueños), y había aprendido poco a poco a moverlas adecuadamente.


Había sido una dura prueba para su paciencia seguir practicando, hasta que tras interminables y vanos intentos fue por primera vez capaz de elevarse al aire por unos instantes. Pero luego cobró confianza en su obra, gracias a la benevolencia y severidad inquebrantables con que le guiaba su padre. Con el tiempo se había acostumbrado tan por completo a sus alas que las sentía como parte de su cuerpo, tanto que experimentaba en ellas dolor o bienestar. Al final había tenido que borrar de su memoria los años en que había estado sin ellas. Ahora era como si hubiese nacido con alas, como con sus ojos o manos. Estaba preparado.
No estaba en absoluto prohibido abandonar la ciudad-laberinto. Al contrario, quien lo lograba era mirado como un héroe, un bienaventurado y su leyenda era contada durante mucho tiempo. Pero eso sólo les estaba reservado a los dichosos. Las leyes a que estaban sometidos todos los habitantes del laberinto eran paradójicas, pero inmutables. Una de las más importantes decía: sólo quien abandona el laberinto puede ser dichoso, pero sólo quien es dichoso puede escapar de él.
Pero los dichosos eran raros en los milenios.
El que estaba dispuesto a intentarlo, tenía que someterse antes a una prueba. Si no la superaba, no era castigado él, sino su maestro, y el castigo era duro y cruel.
El rostro de su padre había estado muy serio cuando le dijo: «Esta clase de alas únicamente sostiene al que es ligero. Pero sólo hace ligero la felicidad.» Después había escudriñado largamente a su hijo y preguntado por fin:
-¿Eres feliz?
-Sí, padre, soy feliz -había sido su respuesta.
¡Oh, si de eso se trataba, no había peligro alguno! Era tan feliz que creía poder volar incluso sin alas, pues amaba. Amaba con todo el fervor de su joven corazón, amaba sin reservas y sin la sombra de una duda. Y sabía que su amor era correspondido de la misma manera incondicional. Sabía que la amada le esperaba, que al final del día, tras superar la prueba, iría a su habitación azul celeste.
Entonces ella se echaría en sus brazos ligera como un rayo de luna y en ese abrazo infinito se elevarían sobre la ciudad, dejando atrás sus muros como un juguete arrinconado, volarían sobre otras ciudades, sobre bosques y desiertos, montañas y mares, lejos y más lejos, hasta los confines del mundo.
No llevaba sobre el cuerpo más que una red de pescador que arrastraba como una larga cola por las calles y callejas, los pasillos y habitaciones. Así lo quería el ceremonial en aquella última prueba decisiva. Estaba seguro de que la superaría, aunque no la conocía. Sólo sabía que siempre se adecuaba por completo a la personalidad del candidato. De esta manera ninguna prueba se parecía jamás a la de otro. Podía decirse que la prueba consistía precisamente en adivinar a través del autoconocimiento en qué consistía aquélla. El único mandamiento severo al que podía atenerse decía que bajo ningún concepto debía entrar durante la duración de la prueba, es decir, antes de la puesta del sol, en la habitación azul celeste de la amada. En caso contrario quedaría inmediatamente excluido de todo lo demás.
Sonrió al pensar en la severidad casi furiosa con que su respetado y bondadoso padre le había comunicado este mandamiento. No sentía la más mínima tentación de quebrantarlo. Ahí no había peligro alguno para él, en ese aspecto estaba tranquilo. En el fondo nunca había entendido bien todas aquellas historias en las que un mandamiento semejante hacía que alguien se sintiese precisamente impulsado a vulnerarlo. En su marcha por las desconcertantes calles y edificaciones de la ciudad-laberinto había pasado ya varias veces ante la construcción en forma de torre en cuyo piso más alto, cerca del tejado, vivía la amada, y dos veces incluso ante su puerta, sobre la que figuraba el número 401. Y él había pasado de largo, sin detenerse. Pero eso no podía ser la verdadera prueba. Habría sido demasiado sencilla, excesivamente sencilla.
A todas partes donde llegaba se encontraba con desdichados que le miraban o seguían con ojos admirados, nostálgicos o llenos de envidia. Conocía a muchos de ellos de antes, aunque tales encuentros no podían producirse nunca intencionadamente. En la ciudad-laberinto, la situación y disposición de las casas y calles cambiaba ininterrumpidamente, por eso era imposible darse cita en ella. Cada encuentro sucedía casual o fatalmente, según como se quisiera entender.
Una vez el hijo sintió que la red que arrastraba quedaba prendida y volvió sobre sus pasos. Bajo el arco de una puerta vio sentado a un mendigo cojo que enganchaba una de sus muletas en las mallas de la red.
-¿Qué haces? -le preguntó.
-¡Ten piedad! -contestó el mendigo con voz ronca-. A ti no te pesará, pero a mí me aliviará mucho. Tú eres un hombre dichoso y escaparás del laberinto. Pero yo permaneceré aquí para siempre, porque nunca seré feliz. Por eso te pido que te lleves una pequeña parte al menos de mi desdicha. Así participaré un poco en tu evasión. Eso me daría consuelo.
Los dichosos raramente son duros de corazón, tienden a la compasión y dejan participar a otros de su abundancia.
-Está bien -dijo el hijo-, me alegra poder hacerte un favor con tan poco.
Ya en la siguiente esquina se encontró con una madre angustiada, vestida con harapos, acompañada de tres niños hambrientos.
-Supongo que no nos negarás a nosotros -dijo llena de odio- lo que concediste a aquél.
Y prendió una pequeña cruz sepulcral de hierro en la red.
A partir de ese momento la red se hizo cada vez más pesada. Había un sinnúmero de desdichados en la ciudad-laberinto y todos los que se encontraban con el hijo prendían cualquier cosa en la red: un zapato, una prenda de vestir o una estufa de hierro, un rosario o un animal muerto, una herramienta o hasta una puerta.
Caía la tarde y se aproximaba el final de la prueba. El hijo avanzaba penosamente paso a paso, inclinado hacia adelante como si luchase contra una gran tempestad inaudible. Su rostro estaba cubierto de sudor, pero todavía lleno de esperanza, pues creía haber comprendido en qué consistía su misión y se sentía, a pesar de todo, con las suficientes fuerzas para llevarla a cabo.
Entonces anocheció y seguía sin venir nadie para decirle que ya bastaba. Sin saber cómo había llegado con la interminable carga, que arrastraba, a la terraza de aquella casa como una torre en la que estaba la habitación azul celeste de su amada. Nunca se había percatado de que desde allí se divisaba una playa, aunque tal vez ésta no había estado nunca en aquel lugar. Profundamente preocupado, el hijo se dio cuenta de que el sol descendía detrás del horizonte brumoso.
En la playa había cuatro hombres alados como él y, aunque no podía ver al que hablaba, oyó claramente como eran absueltos. Preguntó a gritos si le habían olvidado, pero nadie le prestó atención. Tiró con manos temblorosas de la red, pero no logró quitársela de encima. Gritó una y otra vez, llamó a su padre para que viniese a ayudarle inclinándose todo lo que podía sobre la barandilla.
En la última luz del crepúsculo vio cómo allí abajo su amada, envuelta en velos negros, salía conducida por la puerta. Luego apareció, tirado por dos caballos negros, un coche negro cuyo techo era un gran retrato, el rostro lleno de dolor y desesperación de su padre. La amada subió al coche y éste se alejó hasta que desapareció en la oscuridad.
En ese instante el hijo comprendió que su misión había sido ser desobediente y que no había superado la prueba. Sintió cómo sus alas creadas en sueños se marchitaban y caían como hojas otoñales, y supo que nunca volvería a volar, que nunca podría ser otra vez feliz y que, mientras durase su vida, permanecería en el laberinto. Pues ahora formaba parte de él.”
(Michael Ende: El espejo en el espejo)


Porque Aurora cada día mataba a Hécate.
Quizás suena extraño, pero era por eso que no había mañanas. Había sólo madrugadas; creo que la reina del amanecer tenía demasiado poder. Tampoco había despertar: sueño y vigília se diferenciaban solamente por la hora, tan lenta y sútil era la transición entre ellos. De todas formas, algo no íba bien con el tiempo.Hace poco, por ejemplo, hubo una tempestad furiosa que me arrancó el velo y destruyó la torre. Sin embargo, sigo aquí, en el piso más alto de la torre, y mi velo también está intacto, así que es evidente que la tormenta ni siquiera estalló.
Por lo que recuerdo, siempre he vivido en esta habitación celeste, número 401, justo debajo del techo. No sé que hay fuera, ni es importante, visto que la puerta, creo, está cerrada. Segura no estoy: nunca he intentado salir.
Si miro bajo mi ventana, veo una ciudad lejana, sus siluetas como aniebladas por la distancia. Sólo una línea, al inicio bien curva, más allá cada vez más recta, se ve más o menos bien, como un camino al infinito, o quizás una vía férrea. Aún más lejos, en el horizonte, se ve un brillo incierto – puede que sea el mar.
Tengo frío: frescos son los vientos aquí. Lo único que llevo es mi velo, que me puse, pienso, cuando entré en mi habitación, aunque, como ya he dicho, de ese momento no me acuerdo. Tal vez no es correcto llamarle prenda – es un velo muy especial. Llevo un eco translúcido del movimiento de atarlo a mi pelo, pero ahora seguramente se engancha mucho más profundo, a mis huesos, y forma parte de mí hace mucho tiempo. Me devora, me bebe la sangre cada día, y con una lentitud casi imperceptible, pero imparablemente , está creciendo. Creo que es el recuerdo – una contorsión – de esa red de pescador que mi amor llevaba, cuando….
En realidad, tampoco lo recuerdo. A veces me parece que nos amábamos y queríamos volarnos de aquí. Otras veces veo pesadillas horribles de que vino y le maté a sangre fría. Siempre otras, estoy convencida de que nunca ha existido – y tengo que admitir que, a pesar de todos mis sueños y pesadillas, eso es lo más probable.

Mert Éósz minden hajnalban


„A fiú apjaura és mestere utasításai szerint megálmodta, milyen lehet a szárnyalás. Sok esztendőn át, álommunkával növesztette egyik tollát a másik után, egyik csontocskát a másik után, sok-sok órán keresztül, amíg egyre inkább testet öltöttek: a megfelelő helyen növesztette ki a lapockájából (különösen nehéz volt álmában a tulajdon hátát pontosan érzékelni), és lassacskán azt is megtanulta, hogy céltudatosan használja.


Kemény próbának vetette alá a türelmét, amíg végtelen eredménytelen kísérletek után sikerült rövid időre a levegőbe emelkednie. De azután hinni kezdett a saját művében, hála apjaura töretlen, barátságos szigorának, amellyel vezette.
Az idők folyamán annyira megszokta a szárnyát, hogy mindenestől a teste részének tekintette, annyira, hogy fájdalmat vagy kellemes érzést is érzékelt benne. Végül ki kellett törölnie emlékezetéből azokat az időket, amikor még nem volt szárnya. Azzal született, mint ahogy vele született a szeme vagy a keze is. Most már kész volt.
A labirintusvárost nem volt tilos elhagyni. Ellenkezőleg, akinek sikerült, azt hérosznak, kiválasztottnak tekintették, és még sokáig regéltek róla. De ez csak a szerencséseknek sikerült. A labirintus lakóira paradox, de megváltoztathatatlan törvények vonatkoztak. Az egyik legfontosabb szabály így szólt: csak az lehet szerencsés, aki elhagyja a labirintust, de csak a szerencsés képes elhagyni. De az évezredek során kevesen voltak szerencsések.
Aki kész volt a kísértésre, annak előbb próbát kellett tennie. Ha a próbát nem állta ki, nem őt büntették, hanem a mesterét, és a büntetés kemény és kegyetlen volt.
Apjaura arca nagyon komoly volt, amikor így szólt hozzá:
– Ilyen szárnyat csak a szerencsések viselnek. De csak a szerencse tesz könnyűvé. – Ezután hosszan, fürkészve nézte a fiát, és végül
megkérdezte: – Szerencsés vagy?
– Igen, apám, szerencsés vagyok – hangzott a válasza.
Ó, ha csak ezen múlik, nincs veszély! Olyan szerencsésnek érezte magát, hogy azt hitte, szárnya nélkül is repülni tudna, mert szerelmes volt. Fiatal szíve egész hevével szeretett, teljes odaadással és kétely leghaloványabb árnyéka nélkül. És tudta, hogy ugyanígy, feltétel nélkül viszontszeretik. Tudta, hogy a szeretett lány várja, hogy a sikerrel megállt próba után, a nap végén hozzá megy majd, égszínkék szobájába. Akkor a leány könnyedén, mint a holdsugár, a karjaiba simul majd, és ebben a végtelen ölelésben emelkednek a város fölé és maguk mögött hagyják a falait, mint egy játékszert, amelyet kinőttek már, más városok fölött repülnek majd el, erdők és sivatagok fölött, hegyek és tengerek fölött, tovább, tovább, a világ végéig.
A fiú meztelen testén nem viselt egyebet, csak egy halászhálót, amelyet hosszú uszályként vonszolt maga után utcákon és sikátorokon, folyosókon és szobákon át. Biztos volt benne, hogy megállja a próbát, bár nem ismerte, csak azt tudta, hogy a feladatot mindig pontosan a vizsgázóra szabják. Így egyik sem hasonlított a másikra. Úgy is fel lehetett fogni: a feladat éppen abból áll, hogy a jelölt igaz önismerettől vezéreltetve kitalálja, mi a feladata. Az egyetlen szigorú szabály, amelyet be kellett tartania, úgy szólt, hogy a próba ideje alatt, vagyis naplementéig semmilyen körülmények között sem léphet be az égszínkék szobába, a kedveséhez.
Ellenkező esetben azonnal kizárják minden továbbiból.
>Gondolatban mosolygott azon a szinte haragos szigoron, amellyel tisztelt és jóságos apjaura ezt a parancsot közölte vele. A legcsekélyebb kísértést sem érezte, hogy áthágja. Itt semmilyen veszély nem leselkedett rá, ezen a ponton biztos volt magában. Alapjában véve sohasem értette igazán azokat a történeteket, amelyekben valaki ellenállhatatlan vágyat érez, hogy az efféle tilalmakat megszegje. Miközben a labirintusváros áttekinthetetlen utcáin és épületei között kóborolt, már többször akadt útjába az a toronyszerű építmény, amelynek legfelső emeletén, közvetlenül a tető alatt élt a szeretett leány. Kétszer már ajtaja elé is került, amelyen a 401-es szám volt olvasható. És elment mellette, anélkül, hogy megállt volna. De ez nem lehetett a tulajdonképpeni próbatétel. Túlságosan egyszerű volt, nagyon is egyszerű.
Bárhová ment, szerencsétlenekbe botlott, akik ámuló, vágyakozó vagy irigykedő tekintettel néztek rá és néztek utána. Sokukat régebbről ismerte, bár az ilyen találkozások soha nem lehettek szándékosak. A labirintusvárosban a házak és utcák helyzete és rendje szüntelenül változott, ezért képtelenség volt találkozókat megbeszélni. Minden találkozás véletlenül történt vagy sorsszerűen, aszerint, hogyan akarta értelmezni az ember.
A fiú egyszer észrevette, hogy az uszályként vonszolt hálót valami visszatartja. Hátrafordult. Féllábú koldust pillantott meg: a kapualjban ült, egyik mankóját a háló szemei közé fonta.
– Mit csinálsz? – kérdezte.
– Légy könyörületes! – válaszolta a koldus rekedten. – Téged alig terhel, de rajtam segít. Te szerencsés vagy és kijutsz a labirintusból. De én örökre itt maradok, mert soha nem leszek szerencsés. Ezért kérlek, hogy vigyél legalább egy kicsit magaddal a szerencsétlenségemből. Így nekem is jut egy kicsi a szabadulásodból. Ez vigasztalna.
A szerencsések ritkán keményszívűek, hajlanak a részvétre és másokat is szeretnének feleslegükből részeltetni.
– Jó – mondta a fiú -, örülök, ha ilyen csekélységgel szívességet tehetek neked.
Már a következő sarkon találkozott egy szomorú, rongyos anyával és három éhező gyermekével.
– Amit annak ott megtettél – mondta az asszony -, azt bizonyára nem tagadod meg tőlünk sem.
És egy vasból való kis sírkeresztet font a hálóba.
Ettől a pillanattól kezdve egyre nehezebb lett a háló.
A labirintusvárosban számtalan szerencsétlen, boldogtalan ember volt, és mindenki, aki a fiúval találkozott, belefont valamit magából a hálójába, cipőt vagy értékes ékszert, bádogvödröt vagy egy zsák pénzt, ruhadarabot vagy vaskályhát, rózsakoszorút vagy elhullott állatot, valamilyen szerszámot, sőt végül még egy kapuszárnyat is.
Már estére járt, és a próba vége felé közeledett. A fiú előrehajolva, lépésről lépésre küzdötte magát előre, mintha valami hatalmas, nem hallható viharral szállna szembe. Arcát veríték lepte el, de még mindig csupa remény volt, mert azt hitte, most megértette, miben áll a próbatétele, és mindennek ellenére elég erősnek érezte magát, hogy megállja.
Aztán ráborult az alkonyat a városra, de még akkor sem jött senki, hogy azt mondja neki, elég volt mára. Maga sem tudta, hogyan, a magával hurcolt végtelen teherrel ama toronyszerű építmény tetőteraszára jutott, amelynek égszínkék szobájában a szeretett lány élt. Még sohasem vette észre, hogy innét lelátni a tengerpartra, talán ez sem volt eddig a mostani helyén. Mélységes nyugtalanság lett úrrá a fiún, látva, hogy a nap lebukik a párás látóhatár mögé.
A tengerparton négy szárnyas alak állt, hozzá hasonlók, és hallotta, noha nem látta a beszélőt, ahogy felszabadította őket. Lekiáltott, vajon róla megfeledkeztek-e, de ügyet sem vetettek rá. Remegő kézzel tapogatta a hálót, de nem sikerült ledobni magáról. Újra meg újra kiáltott, most apjaurát hívta, jöjjön és segítsen neki, eközben, amennyire tudott, kihajolt a párkányon.
A nap utolsó, kihunyó fénysugaránál látta, hogyan vezetik a szeretett lányt, tetőtől talpig fekete fátyolba burkolva, a kapun át. Aztán fekete lovak bevontattak egy fekete hintót, amelynek teteje egyetlen nagy kép volt: apjaura csupa gyász és kétségbeesés arca. A szeretett lány beszállt a hintóba, és a fogat távolodott, amíg bele nem veszett a sötétségbe.
A fiú ebben a pillanatban értette meg, mi volt a feladata. Engedetlenséget kellett volna tanúsítania, de nem állta meg a próbát. Érezte, hogyan hervad le álom teremtette szárnya, hogyan hullik le róla, mint az őszi falevél, és tudta, hogy soha többé nem lehet boldog, hogy élete fogytáig a labirintusban marad. Mert most már ő is oda tartozott.”
(Michael Ende: Tükör a tükörben)



Mert Éósz minden hajnalban megölte Hekatét. Furcsának hangzik, de nálunk ezért nem volt soha reggel. Csak hajnalok voltak: talán a Hajnal-úrnőnek volt túl nagy hatalma. Ébredés sem volt: álom és ébrenlét csak a Nap állása szerint vált megkülönböztethetővé, oly lassú és finom volt köztük az átmenet. Egyáltalán, valami nem volt rendben az idővel.
Nem is olyan rég, például, volt egy hatalmas vihar, ami összedöntötte a tornyot, letépte rólam a fátylamat és elsöpört körülöttem mindent. Ennek ellenére még mindig itt vagyok a toronyban, közvetlen a tető alatt, fátylam is ép és sértetlen, tehát a vihar nyilvánvalóan soha ki sem tört.
Amennyire vissza tudok emlékezni, mindig itt éltem, égszínkék szobámba zárva, a 401-es számú ajtó mögött. Nem emlékszem mi van odakint, s abban sem vagyok biztos, hogy az ajtó zárva van: sosem próbáltam kinyitni.
Ha kinézek az ablakon, messze alattam valami város-félét vélek látni, bár a távolságtól meglehetősen elmosódottak a körvonalai. Csak egy, kezdetben kanyargó, később egyre egyenesebb vonal vehető ki viszonylag tisztán, mint egy végtelenbe vezető ösvény – esetleg egy vasúti sínpár. Egészen távol, a láthatáron, valami halvány csillogás is látszik: talán a tenger.
Gyakran fázom: itt fent hűvösek a szelek. Egyetlen öltözékem a fátylam, amit – úgy tudom – azóta viselek, mióta a szobába léptem, bár, mint említettem, erre nem emlékszem. Talán nem is helyes ruhadarabnak neveznem: ez egy különleges fátyol. Valahol, nagyon halványan mintha rémlene a mozdulat, amivel a hajamba tűztem, de most kétségtelenül sokkal mélyebben, a csontjaimba kapaszkodik, s már réges rég a a részemmé vált. Belőlem táplálkozik, a véremet issza nap mint nap, s szinte észrevehetetlenül lassan, de megállíthatatlanul növekszik. Azt hiszem, annak a hosszú halászhálónak az emlékeként, talán annak torzképeként hordom, amit a kedvesem viselt, amikor –
Valójában erre sem emlékszem. Néha úgy rémlik, szerettük egymást, és el akartunk repülni innen. Máskor szörnyű rémképeket látok, és úgy hiszem, itt járt, és én hidegvérrel megöltem. Megint máskor meg vagyok győződve arról, hogy soha nem is létezett; és minden csodálatos vagy elborzasztó álmom ellenére be kell látnom, ez a legvalószínűbb.



Felriadtam az éjszaka közepén,
mert nem láttam a rémálmomat.
Túl nagy volt körülöttem a csönd,
túl egyszerű az út a lábam alatt.
Aztán mégis álomba ringatott,
magam-teremtette furcsa lény;
puha, pókháló-szerű, kusza szövevény.


Acél- s kristálycsipke fátylat viselek,
alatta meztelen vagyok.
Hajamba tűztem, de csontom éri,
lebeg körülöttem és ragyog:
prizmaként szórja az éjszakát,
s halkan a fülembe nevet.
Elválaszt önmagamtól
s nap mint nap issza véremet.


Mélyeket lélegzem

Frissen kihajtott levelek illatát oldottam
langyos, éjsötét párában,
s figyeltem az elsuhanó autók hangjának ritmusát.
Gondolataimra lágy esőcseppek emléke hullt,
csontjaimban lüktetett az éjszaka,
s messze alattam már mozgolódtak a város fényei.

“Holnap elutazunk” – szólt az egyik.
“Ha akarsz, velünk jöhetsz.”


•  •  •


ólomsúlyú pára húzza a nyírfaágakat
– zápor szalad végig az utcán.


Hekaté táncai

hecate bailaora
Nem-szűnő száguldás Hold-érlelte gyümölcsei
– jéghideg hajnalok lángjai –
Mondd, hogy vége már,
Hidd, hogy elkeződött
– teremts világot, álmodó Hekatém,
minden sötétségből, míg csak létezel,
Lázadj föl, és öld meg egyszer Éószt,
Tudd, hogy hármasútnál melyik lesz tiéd.

„Sötét és semmi voltak: én valék,
Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj,
És a világot szültem gyermekűl.”

(Vörösmarty: Csongor és Tünde)


Összetörtem az üveget magam körül,
és most lángolok:
átható, keserű tűz,
– halvány visszfénye a csillagoknak –
Forró szabadságcseppek gurulnak le torkomon,
s csontjaimat rágja az éjszaka.

el libro de las preguntas

A tenger.

A vadszőlő levelei, ahogy fújja őket a szél.

A szobám, ahogy megváltoztatják a dallamok.


“Ist nie nicht doch besser als spät?”



Vámpírok bálja

Éjfélre jár, szól a gong;
fuss ahogy bírsz, bolond!
Vagy állj meg, egy pillanatra,
s hideglelős furulyaszó
bűvkörében táncolsz majd,
míg virradatra
szívedben a vér kihűl.

Álmok és valóságok


Mint világok határán a senkiföldje,
mint nyári naplementék mögött a szürke,
egykedvű felhősereg,
vagy macskaköves utca, mikor az ereszről
az utolsó esőcsepp is lepereg,
oly csöndben vagyok.

Egy év se kellett.

Világaim bezárultak; hogy
kint vagyok vagy bent, már nem tudom.
A fényüket vesztett, halott csillagok
nem szólnak; énekük örök-zengő,
halovány emlékké fakult;
a régi ösvényeket elmosta a víz, és
árnypalántákkal sűrűn beültette a múlt.

„Szeretnék látni, nevetni…”

(gondolat-kör: újrakezdem. Leírom.)
nem félni: élni klasszikus rímpár
remélni – na azt nem: megélni.
a rettegés szívemben
kesernyés íz a számban
jégszilánk szememben
ólomsúly a lábban
Miért írom le?
Hadd repüljön (ut volet)
a szó megmarad
de az írás elszáll
széttépik idők
és szenvedélyek lángjai

„Szeretnélek látni, nevetni,
órákon át csak szemezni,
szeretnék szeretni.”

(Hámori Hanna: M-nek)


Megsárgult, összetört tükör.
Lehet-e hívatlan képeket hívni?


(John Hollander: Összetekeredett piros festék című verse alapján)

Különös és mély a karmazsin gondolatok álma:
sárgászöld unalomban fuldokolva,
színtelen zöld eszmék alszanak dühödten.

Máskor halovány, ezüst-kék ötletek
haljnali suttogása kelti őket egy reggelen,
melyre árnyat vet a csöndes félelem
s a szüntelen lebegő kérdés,
lobogó, lángvörös kísértés.
Hagyj hát el álmot s ébredést,
merülj a szürke szín-özönbe,
keresd a csendnek fáját, hangok csillogó folyóját,
míg el nem jutsz a kezdet kezdetéig,
forró vágyakig és hideg reményig,
mozgó látomások kőtengeréig…

Különös és szép a karmazsin gondolatok álma:
sárgászöld távolságba veszve
színtelen s zöld eszmék merednek rád a ködben.

Napsárga képzelet táncol körülöttem.

Emlékek katedrálisa

Végtelen hómező, telihold, s egy palota, fagyos levegőből.

„Lépj be!” – szól egy hang, hatalmas és zengő. „Lépj be!”- szól. Örökké. Hisz’ itt vagyok.
Jég-fák – alattuk boltív; arany-sötét folyosó.
Saját szívdobbanásaim – lépések zaja –


Itt vagyok.

Hát mégis elvesztettem. Kijutottam a labirintusból, és elfelejtettem, hol jártam. Nem emlékszem a helyekre, ahol jártam – nem találom a szárnyamat. Darabokra estek a képek, megrepedtek a harangok.

Az öböl fölött lement a Nap, az idő visszafelé s mégis előre halad. Ma reggel összedőlt a torony, a királylány meghalt a romjai alatt. Mire újból tegnap este lett, a rég-hiába várt királyfi is megérkezett.


Összetörtek a csillagok, elsötétült az ég.

Éósz és Hekaté

Testvérem hívott. Felébredtem,
Hozzá siettem.
Sápadt volt, szemében hideg reszketés.
Helyére álltam a táncban,
s egy pillanatig még láttam,
ahogy elrepült.

Testvérem hívtam. Felébredt,
hozzám sietett.
Szemében láng, haja kibomlott; nevetett.
Átvette helyem a körben,
s még láttam, mikor elrepültem,
ahogy táncolni kezd.

Testvérem hívtam. A táncnak
vége volt. Messziről jött,
hajában leander, homlokán egy csillag ragyogott.
Fáradtan léptem hozzá, átölelt,
S halkan egy altatódalt énekelt.

Testvérem hívott. A táncnak
vége volt. Már
nem lángolt, de még benne lüktetett az éj.
Emlékeit tört kristályként szórta kezembe,
Aztán elaludt. Talán örökre.


Egy csillag csöppent a tenyerembe az éjjel,
És én elejtettem. Összetört.

[toronyba zárt királyleány]

Toronyba zárt királyleány vagyok;
tornyom csupa felhő és fény,
barátom a Hold s a Szél,
s köszöntenek engem a csillagok.

Toronyba zárt királyleány vagyok;
elmennem innen nem lehet,
csak szerelmem, ki elvihet –
de jól tudom, a királyfi halott.

Megölték őt: gyilkosa én vagyok.

Phantaszosz rabjai

Napnyugtára egy öbölbe értem;
Sejtelmem sem volt, hol lehetek.
Körülnéztem, s néhány embert láttam:
Nyugat felé néztek: nézték az eget.

Szállást kerestem, de hiába szóltam
Meg sem hallották a kérdésemet.
De, mert kíváncsi voltam, miért ül ott,
Megszólítottam egyiküket.

„Kérlek mondd, mit csinálsz, miért vagy itt?”
„Várakat építek. Aprókat, szépeket.
Belé kedves népet, jó királyt,
Gazdagságot képzelek.”

Másikhoz fordultam: „És Te, kérlek mondd el!”
„Fákat ültetek. Nagyokat, erőseket.
Ágak közé mókust, madárfészket,
Ágra jó termést képzelek.”

Csak kérdeztem – arról, mit eszem nem érthetett:
„kérlek mondd, mit csinálsz, s miért teszed!”
Sorban válaszoltak, révülten, csendesen:
Egy a tenger mélyén úszott, más a felhők felett.

Őrültnek hittem mindegyiküket,
Hisz’ nem láttam se várat, se fát.
Akkor az utolsó így szólt:
„Ülj hát közénk, s lásd a csodát!”

Leültem, s láttam: a várat, a fát,
A tűztáncot járó drágaköveket.
Már nem kerestem az éjjelre szállást:
Tudtam, innen elmenni nem lehet.


– előeste –

Végtelen gondolatköreidet futod, megállíthatatlanul,
már-már magadat kergetve az őrületbe;
álmodni kívánsz, pedig tudod:
az álmok elől elfutnak a csillagok.

(1. éjszaka)

mély, álomtalan álom, s az eleven sötétség – kergetőzik veled.
fény gyúl: egy, száz, ezer
mind más – mind más hangon szól:
felkelt a Nap.

(1. nap)

tavasz – friss, zöld, fénylő
engedd el magad, és lebegsz
az éjjel: pihensz.

(2. nap)

elindulsz, vándorolsz.
ismeretlen helyek, mind te vagy –
már sejted, de szavak még nincsenek.

– megérkezés –

idézel egy álmot: kacatnyi kincsek közt kutatva
képeket találtál.
Itt van. Itt marad.