Írok. Magamnak. Neked. Nem-szavakat, elveszett időből, valami füzetlapra a meg-nem-talált történet lapjai helyett. És nem írom meg, mert nem tudom, elveszett belőlem, hogy mit is, és nem kérlek meg, mert (már) nem tudom, mire, és nem érzem úgy, hogy lenne rá jogom – és különben is, volt már, hogy kértelek, de máig nem tudom, minek […]
Mesék magyarul
Molyok:
puha szürke szárny- verdesés – vergődés (szárazon) felkavart iszap egyen- súlytalanság és hideg rángatom -ringatom magam (s egyenként tépdesem szárnyát a szekrény lepkéinek.)
[Ez csönd maradt.]
Csak nagy ritkán kúszik be a városba az eső illata: de ma egész nap követ. Így nap végére rajzzá tettem magam – egy vonalat húzok a lábom alá, hogy megtartson a felszínen – de közben, a lassan hulló cseppek alatt, hagyom, hogy megfolyjon a tinta, s körvonalaim elhomályosuljanak. Ködgombolyag, lebegek – közben a kétszemü villamosra […]
Rémálmokat csak felárral vállalok.
Nehéz velük dolgozni – anyaguk nyúlós-ragacsosan beteríti az embert, s aztán ébredés után is ott marad: abban a forró szívdobogásban, abban a vak rettegésben, amiben (még ébren is) meglapulnak az ember álombéli szörnyetegei; pókhálóképp befonja a sarkokat, ahová nem ér el a hirtelen felkapcsolt kislámpa fénye.
[Wahastini]
Wahastini. Hiányzol. Itt vagy, mégse látlak: mint lámpafény mögött eltűnő csillagot, ölel most téged a fény, s elrejt előlem, ki sötétség vagyok. Wahastini. Hiányzol. Súlytalan volt az éjjel, leple alatt tolvaj-mód magammal hoztalak, s még mindig véled álmodom – hiába: a tenger nagy, s te messze vagy.
Ismerd meg hazádat
A Blaha Lujza téren lakik egy madár, aki dermesztő hidegben, hajnali háromkor is énekel. Negyed négykor nincsen a városban se a Vár, se a Parlament. Mínusz öt fokban, azt hiszem, az ember könnye pár perc alatt az arcára fagy.
Levelezésem a Szörnnyel
Az Újév hajnalán a Szörny – nevezzük csak így – ismét finom falatokhoz jutott. De nem ez volt az első alkalom, hogy leveleztem vele. 2011. VII. 28. Kedves Szörny! Remélem, jóllaktál az elmúlt napokban, és egy időre szünetelteted a marcangolásomat. Addig is szeretném felhívni a figyelmed arra, együttélésünk alapvető feltétele volna, hogy ne harapj túl […]
Átkok Grammatikája (Grammatica devotionum)
Mint köztudott, a Grammatikának mára egyetlen teljes példánya sem maradt fenn. Talán soha nem is létezett, hiszen egyes fejezetei más-más szerző tollából származnak, különböző nyelveken íródtak, s talán sosem rakták őket össze. Tény az, hogy ma a Grammatika, egészében, nem létezik, s bár ezt a titkos tudományok történetének kutatói joggal sajnálhatják, végső soron, azt hiszem, […]
V.
Anyáink vére és apáink csontja: el-nem-felejtett mesék vagyunk mind. De sehol másutt nem láttam ily csupasz virágzását emlékezésnek és halálnak.
IV.
A falhoz hajoltam, mint a többi nő – de én imádkozni nem tudok. Hát kértem a köveket, meséljenek. Fény volt bennük: kétezer év fénye; jelen sírás, ezer elmúlt könyörgés. Egy néni állt mellettem, hosszan imádkozott – s mielőtt ellépett a faltól, keresztet vetett.
III.
Behunyt szemmel fény-szálakat válogatok: néha egy szóra, egy mozdulatra szakad a függöny, s zubogó szivárvány vízesés zuhog rám – de mégis Medúza-fő lettem, azt hiszem: a sötétség-kígyók hajam közt saját szárnyamat is megharapják Nézz csak rám, szívem.
II.
Tízezer év. Egy név, mit oly sűrűn ülnek meg a legendák, hogy majdnem elhittem, már csak a könyvekben létezik. Jerikó falai alatt nyolcvannal robogtunk el. Jerikónak csak egy kapuja van. Jerikóban panelházak vannak és szögesdrót.
I.
Már megint cseng a fülem. Őrült kavargás, fényspirál, hanggörgeteg. – Hagyd, hadd kavarogjon: a szférák zenéje ez is. Rongyosra rágta a magány a megmaradt végeket. – Merülj el benne, s elcsitul. A könnyűség, a láz, az utazás íze a számban – mit most épphogy csak megtaláltam – mint sípoló lélegzetem, a szférák csendjében elveszett.
Párhuzamos bolyongás
Összekapaszkodó gondolat-szálaim hajnalban végül elengedték egymást. Akkor vizet ittam – fénnyel teltem –; az utolsó szálat átfűztem egy tű fokán, s megvarrtam vele a felfeslett időt. Hazafelé menet álomitalt kaptam: hócsillagokkal telt az éj.
casus impossibilis
Rám nézett, s így szólt: Hát van még, aki mosolyog az esőben! Mindenütt víz volt: fentről az eső, körben mindenütt a dagály; s átölelt a tenger sötétje. Most tél van s azt hiszem, ennél messzebb már nem érhetek: de van még, aki mosolyog a hóesésben.
Nem kell nevén nevezni a változást, hogy igaz legyen.
De egyszer fel kellett ismernem végre: pusztán az, hogy leromboltam a Labirintust, nem teszi semmivé az éveket, melyeket ott töltöttem – a Mester úgyis mindig a romoknál ad nekem randevút. Hogy az álmok, melyeknek szálai erekként hálózzák be testemet, s amelyek néha oly közel kerülnek a bőrömhöz, hogy már-már puszta kézzel meg lehetne őket érinteni, […]
[kimondhatatlan]
Látom, amint megérint minket a sötétség, s fülsértő csörömpöléssel szertehullana, mélybezuhanna világunk, ha nem lenne ily csendes és jól nevelt – így őrült, halálfejes kacaj helyett derűs mosollyal köszöntenek e hétköznapi nem-tragédiák. Fáradt tekintetünk mögött olajos-sötét kavargás láncra-vert éji démonaink serege.
Hajónapló
Álomszövői utazásaim során hajóra szálltam. A fedélzetre lépve megszüntettem az idő mindenfajta olyan múlását, amely nem a Nap állásától függ – és végre volt alkalmam saját kedvemre álmodni kicsit. Kicsit kuszák lettek, talán túl irizálóak is – de ez érthető lehet: olyan távolságokból (és közelségekből) szőttem őket, melyeknek vajmi kevés közük volt térhez és időhöz, […]
Pizzica minore
Érzitek, milyen könnyű az éj? Játsszatok még, kérlek, de most a tűz nélkül, mely elragad, átjár, s a pillanaton túl mindent felemészt. Játsszatok még, kérlek, oly könnyedén, mint az éj, a hullámok csendjében hogy feloldhassuk végre a messzeséget – sosem kerülve mégsem közel. Aznap éjjel átjárt egy olyan könnyűség, amelytől rögtön megértettem, miért is mondták rá, […]
de profundis
Egy szikla. Tengeri szörny, a legendák idejéből: partra vetette egyszer a víz, s nem sikerült visszaúsznia az apállyal. Senki se tudja már, a Nap látásától vagy épp tehetetlen dühében vált-e kővé; de aki jól figyel, még ma is hallhatja torkában szakadt utolsó, kétségbeesett kiáltását. Egyetlen mozdulat. Egy pillantás, a bőrömön érzem. Egy félbeszakadt gondolat. Gyönyörű […]
Múlt-idő — Coincidenze
Ha egyszer vonatra szálltam, gondolnom kellett a csatlakozásra is. Mi sem volt egyszerűbb – abban a városban minden mindennel összeér. Mégis úgy tűnt, lekéstem – s ott maradtam, megszürkült, törékeny-áttetsző test a semmi közepén. Bezárult körülöttem a város: már otthon voltam. De az a tenger nem válik el az égtől, s a pára lehúzta szárnyaim. A […]
Múlt-idő — 7:39
[Ventimiglia] Ideje volt elkezdeni mesélni ismét – de futottak előlem a szavak. Meg aztán a képek sem jöttek oly könnyedén. Ideje lett volna végre eladni pár álmot – vagy elajándékozni őket, nem lényeges. Az álmait úgyse pénzért adja el az ember. De nem gondoltam, ezzel elárultam volna a Mestert (ha legaláb egyet sikerült volna eladnom… […]
XXI. a Világ
Megint egy kikötőben lakom; és az életek s a történetek, melyek mindig párhuzamosak voltak, összeértek.
XX. az Ítélet
Nyugvópontra jutottam, s visszahívtam minden szálat: végigfuttattam őket ujjaim között – hogy elsodorhassanak az új változások.
XIX. a Nap
Egy kristály lógott az ablakomban: sokszor ébredtem arra – dél körül – hogy a macskák apró szivárványokra vadásznak a földön.
XVIII. a Hold
1. Számtalan életem közül ma egy újat kezdek. 2. Egy hajócskát ajánlok fel az útnak, a változásnak és a teljességnek. 3. Máshová utaztam, más változást éltem – és már egész vagyok. 4. Behunyom szemem, mélyeket lélegzem, s figyelem, ahogy ellazulnak izmaim.
XVII. a Csillag
Névadó Anyám közülük való volt.
XVI. a Torony
A Torony összedőlt, és sértetlen maradt. A Torony ma már sosem létezett.
XV. az Ördög
Éósz, a gyilkos Hekaté, az álmodó a démonná tett Istennő
XIV. a Mértékletesség
A legnagyobb kihívás: elismerni, hogy én sem vagyok határtalan. A legnagyobb kihívás: felismerni a határokat – még mielőtt átlépnék rajtuk. Talán egyszer mégis megértem ezt a szót.
XIII. a Halál
A temetés után, egy pillanatra, magamra maradtam. Behunytam a szemem, hogy lássam az ágak s a százszínű hulló levelek árnyékát szemhéjamon – hogy lássam, mennyire csodálatos az élet.
XII. az Akasztott
Döntöttem. Bölcsen, mértékletesen (mondanám) mert már nem kell bizonyítanom senkinek semmit. S ha rossz is a döntés, legalább másképp rossz, mint eddig annyiszor. De maradt bennem egy sötétség, ahová nem tud beszűrődni a napfény. Csak lassan párolog.
XI. az Erő
Olyan, mint az árral szemben úszni: ha több az akarat, nagyobb az ellenállás bennem míg végül erőm önmagát emészti fel. Pedig csak engednem kellene az áramlásnak.
X. a Kerék
elhagytam a Labirintust viselem a szárnyaim. Szerencsés ember vagyok.
IX. a Remete
Nem kell, hogy láss: épp elég, ha tudod, hol vannak a dolgok.
VIII. az Igazság
tiszta szemekkel egyenes gerinccel
VII. a Diadalszekér
a döntés hatalma: amikor ismerem a célt s teljes lényemmel indulok felé, a Világ körei szívdobbanásommal együtt fordulnak s megnyílik előttem egy Út.
VI. Szeretők
Nehéz a teljességről beszélni nem elég egyszerűek a szavak. Ahogy egy sincs, mely oly tűnékeny volna, mint a pillanat.
V. a Főpap
Emlékeim tökéletes kristályrácsa tanulás bármely pillanattól megfontoltság minden döntés előtt.
IV. a Császár
Ha még mindig nem vagyok elég jó, ő követel többet – s én magam: mert a halottaival már nem vitatkozik az ember őket már nem lehet meggyőzni.
III. a Császárnő
Megszámolom a Város fényeit míg egy új vég álom-vásznat szövök; eléneklem a reggel énekét – és az álmom élni fog.
II. a Főpapnő
Mint néhány barátnőm, kik már nem foglalkoznak azzal, mit várnak el a többiek, de nem is lázadnak ellene – csak élnek, ahogy ők jónak látják: bölcsek, érettek, s úgy tűnik, boldogok.
I. a Mágus
Régóta ismerjük egymást, a Mágus meg én: álom-ösvényeinken számtalanszor talákoztunk már. A Mágusnak ezer arca, ezer neve van – de a tekintete mindig ugyanaz. A Mágus vak. Megsötétült, torz tükör: képei áttetszőek és törékenyek. A Mágusnak ezer arca, ezer neve van – a Mágus nem létezik, csak álmaimban. Te vagy a Mágus – de mikor […]
0. a Bolond
táncra kélek árnyaimmal – s ahová a szél visz, megyek.
[én az Éj vagyok maga]
én az Éj vagyok maga, sötétségem száz csillaggal ragyog; de te csak a fényt keresed mindig, néha elfeledve azt is, hogy itt vagyok. Pedig egyszer tán azt is mondtad nekem: ya layli – vagy csak saját visszhangom hallottam, nem tudom; vagy csak azért nem hívsz így, mert e nevet én nem fogadtam el tőled sosem. […]
Llamadme Soledad
egy kép egy mozdulat egy halovány íz a nyelved hegyén gondolatok szaggatott, aranyló ritmusa bal vállad fölött a moccanó Halál kavargó gőz egy bögre tea fölött (neve is van talán)
[töredék]
És csak néztem, nagy, nem látó szemekkel míg az égen körbejártak a csillagok.
Csipkerózsika, 2009. december
Azt hitted, hogy tényleg aludtam vagy száz évig, s nem volt senki a házban, hogy megetesse a macskát?! Elhiheted, nincsen körülöttem semmi varázslat, eddig is éltem, s most se teszek mást: gonddal húzom mégsem oly egyszerű-és-szép hétköznapjaim ívét. És takarítok. A por sem tudta megülni a házat, nincsen pókháló a sarokban; a vadszőlő is épp […]
[messze]
Az a helyzet, hogy nagyon messze lakom a tengertől. Nemrég jöttem haza, hangom nem volt, otthagytam mind a szavaim – a mesének vége: egy pillanat vagyok. De mikor megérkeztem,énekelni kezdtem: egy emlék – furcsa láz – világít bennem, s a hátamon nőni kezdtek szárnyaim. Ma be fogok rúgni! – mert esett az eső, s feloldódott […]
Hazatérés
I. Fülledt meleg ül a városon, és a levegőnek mézíze van meg szálló por- és hulló levelek-szaga – II. Nincs már keserűség ajkamon, sem gondolatok forró, édes vére az őszi eső hűvös cseppjei csorognak most végig arcomon. • • • És eljött egy nap, mikor a labirintus pontosan ugyanolyan volt mint egy másik alkalommal, több […]
[átok]
mikor hazaértem, hideg vizet ittam, s égette az ajkam. távolságból öltöttél formát álmaim birodalmában: és itt maradsz, önmagad nem szűnő ismétléseképp mert Phantaszosz rabjai nem csak mi vagyunk, álmodók, hanem ti, álmodottak is, mindanniyan. • • • megálmodlak. addig álmodlak, míg álmaim erősebbek nem lesznek létezésednél s egészen ki nem veszel belőlem.
[meghasadt Ízisz]
Ismét megpróbáltam – meghasadt Ízisz – összeszedni, lassan, egyenként, szétszórt tagjaim, énekemmel egyesíteni őket, s életre kelteni önmagam.
Sötét narancsszín és éget
Megint mérget ittam és most fűt a láz – hagyom, hogy átvilágítson a bőrömön, míg minden fényem elvész a végtelenben tán akkor csönd lesz. Visszatértem.
időnkívül
Hány éve már, hogy magányt lélegzem, hideg kezekkel csak ő símogat. Hány éve már, hogy fogvatartanak véres és molyrágta hajnal-alkonyok, s fakó nyikorgás kísér csak céltalan-kanyargó ösvényeken. Virrasztok százezer éjszakát, de mind reggeltelen – még mindig csak Hypnosz karjában látom a végtelent.
kihűlés
Megfagyott testembe kék lángot vetett az űr; áttetsző bőröm alatt kuszák az erek, nehezen, lassan jár a vér. Túlfeszültek az izmok – mozdulat s fókusz nélkül. Húnyt szemmel sokkal egészebb a világ.
daloljunk együtt reggeli éneket
Főzz nekem jó erős mákony-főzetet mézédes füge héjába csavard itasd meg velem ringass míg elalszom majd ha a Nap felkelt, daloljunk együtt reggeli éneket Tiltott álmok völgyén jártam röppenő denevér gondolatok mondatcsontvázak kihűlt szótetemek vártak ébressz fel, kérlek, daloljunk együtt reggeli éneket Nemlétbe fagytam – túl nagy lett a tér vádló szemekkel néz rám a […]
[tegnap este]
vihar előtti szél kúszik néma villámok cikáznak
Palota, hajnali négykor
I. Madárfütty visszhangzott a házak között. A járdaszélen ültem és vártam; lassú hullámokban ringattak a képek s keserű-fűszeres nyári illatok. II. Fejemben zakatolnak a képek, torzan elnyúlók, fekete-fehérek, villogó szemű, testetlen démonok állnak körbe – és röhögnek.
Mert Éósz minden hajnalban
[showmore] „A fiú apjaura és mestere utasításai szerint megálmodta, milyen lehet a szárnyalás. Sok esztendőn át, álommunkával növesztette egyik tollát a másik után, egyik csontocskát a másik után, sok-sok órán keresztül, amíg egyre inkább testet öltöttek: a megfelelő helyen növesztette ki a lapockájából (különösen nehéz volt álmában a tulajdon hátát pontosan érzékelni), és lassacskán azt […]
retro-spectio
I. Felriadtam az éjszaka közepén, mert nem láttam a rémálmomat. Túl nagy volt körülöttem a csönd, túl egyszerű az út a lábam alatt. Aztán mégis álomba ringatott, magam-teremtette furcsa lény; puha, pókháló-szerű, kusza szövevény. II. Acél- s kristálycsipke fátylat viselek, alatta meztelen vagyok. Hajamba tűztem, de csontom éri, lebeg körülöttem és ragyog: prizmaként szórja az […]
Mélyeket lélegzem
Frissen kihajtott levelek illatát oldottam langyos, éjsötét párában, s figyeltem az elsuhanó autók hangjának ritmusát. Gondolataimra lágy esőcseppek emléke hullt, csontjaimban lüktetett az éjszaka, s messze alattam már mozgolódtak a város fényei. “Holnap elutazunk” – szólt az egyik. “Ha akarsz, velünk jöhetsz.” • • • ólomsúlyú pára húzza a nyírfaágakat – zápor szalad […]
Hekaté táncai
Nem-szűnő száguldás Hold-érlelte gyümölcsei – jéghideg hajnalok lángjai – Mondd, hogy vége már, Hidd, hogy elkeződött – teremts világot, álmodó Hekatém, minden sötétségből, míg csak létezel, Lázadj föl, és öld meg egyszer Éószt, Tudd, hogy hármasútnál melyik lesz tiéd. „Sötét és semmi voltak: én valék, Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj, És a világot szültem […]
[szabadulás]
Összetörtem az üveget magam körül, és most lángolok: átható, keserű tűz, – halvány visszfénye a csillagoknak – Forró szabadságcseppek gurulnak le torkomon, s csontjaimat rágja az éjszaka.
el libro de las preguntas
A tenger. A vadszőlő levelei, ahogy fújja őket a szél. A szobám, ahogy megváltoztatják a dallamok. “Ist nie nicht doch besser als spät?”
Vámpírok bálja
Éjfélre jár, szól a gong; fuss ahogy bírsz, bolond! Vagy állj meg, egy pillanatra, s hideglelős furulyaszó bűvkörében táncolsz majd, míg virradatra szívedben a vér kihűl.
Álmok és valóságok
Mint világok határán a senkiföldje, mint nyári naplementék mögött a szürke, egykedvű felhősereg, vagy macskaköves utca, mikor az ereszről az utolsó esőcsepp is lepereg, oly csöndben vagyok. Egy év se kellett. Világaim bezárultak; hogy kint vagyok vagy bent, már nem tudom. A fényüket vesztett, halott csillagok nem szólnak; énekük örök-zengő, halovány emlékké fakult; a […]
„Szeretnék látni, nevetni…”
(gondolat-kör: újrakezdem. Leírom.) nem félni: élni klasszikus rímpár remélni – na azt nem: megélni. a rettegés szívemben kesernyés íz a számban jégszilánk szememben ólomsúly a lábban Miért írom le? Hadd repüljön (ut volet) a szó megmarad de az írás elszáll széttépik idők és szenvedélyek lángjai „Szeretnélek látni, nevetni, órákon át csak szemezni, szeretnék szeretni.” (Hámori […]
[…]
Megsárgult, összetört tükör. Lehet-e hívatlan képeket hívni?
metamorphosis
(John Hollander: Összetekeredett piros festék című verse alapján) Különös és mély a karmazsin gondolatok álma: sárgászöld unalomban fuldokolva, színtelen zöld eszmék alszanak dühödten. Máskor halovány, ezüst-kék ötletek haljnali suttogása kelti őket egy reggelen, melyre árnyat vet a csöndes félelem s a szüntelen lebegő kérdés, lobogó, lángvörös kísértés. Hagyj hát el álmot s ébredést, merülj a […]
Emlékek katedrálisa
Végtelen hómező, telihold, s egy palota, fagyos levegőből. „Lépj be!” – szól egy hang, hatalmas és zengő. „Lépj be!”- szól. Örökké. Hisz’ itt vagyok. Jég-fák – alattuk boltív; arany-sötét folyosó. Saját szívdobbanásaim – lépések zaja – Csend. Itt vagyok. Hát mégis elvesztettem. Kijutottam a labirintusból, és elfelejtettem, hol jártam. Nem emlékszem a helyekre, ahol […]
Éósz és Hekaté
Testvérem hívott. Felébredtem, Hozzá siettem. Sápadt volt, szemében hideg reszketés. Helyére álltam a táncban, s egy pillanatig még láttam, ahogy elrepült. Testvérem hívtam. Felébredt, hozzám sietett. Szemében láng, haja kibomlott; nevetett. Átvette helyem a körben, s még láttam, mikor elrepültem, ahogy táncolni kezd. Testvérem hívtam. A táncnak vége volt. Messziről jött, hajában leander, homlokán egy […]
[töredék]
Egy csillag csöppent a tenyerembe az éjjel, És én elejtettem. Összetört.
[toronyba zárt királyleány]
Toronyba zárt királyleány vagyok; tornyom csupa felhő és fény, barátom a Hold s a Szél, s köszöntenek engem a csillagok. Toronyba zárt királyleány vagyok; elmennem innen nem lehet, csak szerelmem, ki elvihet – de jól tudom, a királyfi halott. Megölték őt: gyilkosa én vagyok.
Phantaszosz rabjai
Napnyugtára egy öbölbe értem; Sejtelmem sem volt, hol lehetek. Körülnéztem, s néhány embert láttam: Nyugat felé néztek: nézték az eget. Szállást kerestem, de hiába szóltam Meg sem hallották a kérdésemet. De, mert kíváncsi voltam, miért ül ott, Megszólítottam egyiküket. „Kérlek mondd, mit csinálsz, miért vagy itt?” „Várakat építek. Aprókat, szépeket. Belé kedves népet, jó királyt, […]
Látomások
– előeste – Végtelen gondolatköreidet futod, megállíthatatlanul, már-már magadat kergetve az őrületbe; álmodni kívánsz, pedig tudod: az álmok elől elfutnak a csillagok. (1. éjszaka) mély, álomtalan álom, s az eleven sötétség – kergetőzik veled. fény gyúl: egy, száz, ezer mind más – mind más hangon szól: felkelt a Nap. (1. nap) tavasz – friss, zöld, fénylő […]