This time, it’s the dunes, not the plains,
my quasi-desert:
pine trees and shrubs over
– pale, yellowish-brown – sand;
it’s a thin veil of clouds, not the dust
that shrouds the skies in haze.
The road looks flat
but I keep slowing and slowing
until I’m moving in a frozen frame,
fleeing winter,
as if I could ever outrun
my loss.
[su_spacer size=»30″]
The plains are silent as we cycle through them,
and it’s almost a desert:
the endless, barren fields – harvested or burnt out – are the same pale, yellowish-brown as the old, quiet stones of the occasional (old, quiet) village we cross;
the sun’s beating down on us as if it were August instead of October;
the lines and shapes of the land are blurred in the haze.
It could almost be a movie scene –
and suddenly, for a moment, the tractor that turned onto the road right in front of me, breaking the silence, turns into a – pale, yellowish-brown – death machine sent by some nameless, dystopian empire
and the wind that whistles in my ear becomes a sentient, malicious force sapping away my strength as I push against it.
I’m almost afraid, in this liminal place.
Yet, I am not.
Because I am the wind.
Because if the wings on my back were real (and not just true), they would span the entire horizon.
Because this soundless almost-desert, bereft of colours, is but a weak, real-life reflection
of my inner landscape of grief.
If you liked this article, please consider making a (one-time or regular) donation on Ko-fi. If you become a regular supporter (and give me your address), I’ll send you a postcard from wherever I am.
The Sun has set:
now stay,
and watch the darkness fall.
[su_spacer size=»30″]
He looked at me, and said,
«so there’s still someone who smiles under the rain!»
There was water everywhere:
the rain falling from above,
the high tide all around
– so the dark sea embraced me.
It’s winter now,
and I don’t think
I could be any further away –
but there’s still someone
who smiles
under the snowfall.
Írok.
Magamnak.
Neked.
Nem-szavakat, elveszett időből,
valami füzetlapra a meg-nem-talált történet
lapjai helyett.
És nem írom meg,
mert nem tudom,
elveszett belőlem, hogy mit is,
és nem kérlek meg,
mert (már) nem tudom, mire,
és nem érzem úgy, hogy lenne rá jogom
– és különben is, volt már, hogy kértelek,
de máig nem tudom, minek
(és ez amúgy sem arról szól, hogy
felhozzak most régi sérelmeket)
– csak írok. (Mi mást tehetnék.)
Kattognak bennem e nem-szavak,
és nem lehet nem felfűzni őket
— nesze tű, cérna, léttagadás
(ahogy a torony: összedőlt, s
most már soha nem is létezett)
– hát írok.
Boríték,
bélyeg,
címzés – az elveszett.
puha
szürke
szárny-
verdesés
– vergődés
(szárazon)
felkavart
iszap
egyen-
súlytalanság
és hideg
rángatom
-ringatom
magam
(s egyenként tépdesem szárnyát
a szekrény lepkéinek.)
Shatter my stillness
let the colours run loose in my veins
razor-sharp and burning,
blinding liquid light
Shatter my stillness – if you can
let me lose my self
let me simply be the moment
confuse directions altogether
see how my bones turn into glass
see my colours twinkle through them
hear their screeching sound – pitch-black
echoes of your words
Shatter my stillness, if you will
just don’t ask me if I am afraid.
Una enésima vida
pequeña hoja valiente de temprana primavera
brillo verde bajo una lluvia que colora todo el mundo en gris de perla
Una enésima vida
fuerza que me quita el aliento
que rompe nieblas y nubes para ver el color del cielo
Una enésima vida
crecida sobre cadáveres
de ilusiones pasadas
Una enésima,
vida
– qué bonito nacer con la primavera
esta noche estoy invisible
esta noche me llamo Soledad
esta noche soy yo la noche misma
soy yo el vacío entre las estrellas
esta noche no soy nada
ni siquiera lo posible
(la vita nuova la cantai invano)
esta noche no me ve ni la muerte
Csak nagy ritkán kúszik be a városba az eső illata: de ma egész nap követ. Így nap végére rajzzá tettem magam – egy vonalat húzok a lábom alá, hogy megtartson a felszínen – de közben, a lassan hulló cseppek alatt, hagyom, hogy megfolyjon a tinta, s körvonalaim elhomályosuljanak.
Ködgombolyag, lebegek – közben a kétszemü villamosra várok,
törve-ragasztva fejemben sánta, hatlábú sorokat.
At times, as I look into the mirror
I see you in my own eyes.
Just a sparkle, that has never been there before.
Yet at times, as I look into the mirror
I see nothing but emptiness
grown a bit greater again.
At times, as I walk beneath the wind-blown clouds
I feel the endlessness you so readily saw in me.
But at times, as I catch my reflection in a window,
I realise I’m invisible once more.
At times I hear your accent in my words,
taste faraway places in my morning tea
– then I revert to drinking coffee
as colours pale, snow falls, and stories fade.
A veces, mirandome en el espejo
te veo a tí en mis mismos ojos:
un brillo que antes no había.
Pero a veces, mirandome en el espejo
veo sólo el vacío
un poco más grande otra vez.
A veces, paseando bajo nubes y vientos
siento la infinidad
que víste en mí (a la primera)
– pero a veces, al ver mi reflexión en una ventana
me doy cuenta de ser invisible de nuevo.
A veces oigo tu acento
en mis propias palabras
bebo tierras lejanas en un vasito de te
– luego revierto a tomar café por la mañana
mientras que la nieve descolorea mis cuentos.
Nehéz velük dolgozni – anyaguk nyúlós-ragacsosan beteríti az embert, s aztán ébredés után is ott marad: abban a forró szívdobogásban, abban a vak rettegésben, amiben (még ébren is) meglapulnak az ember álombéli szörnyetegei; pókhálóképp befonja a sarkokat, ahová nem ér el a hirtelen felkapcsolt kislámpa fénye.
At first, it was your presence
– for all that you were so far away –
a presence of all that we shared
in the winds and in the rain
in the completeness I lived in every moment
without yearning or regret
in my very smiles, even.
And still: still I’m as content as can be
still I think of you when it rains
still I smile in a way I’d never known before.
But now, each day a bit stronger, it’s your absence
in my decontrentration
in all the things we never did
in how I remember you more often
yet can recall less and less.
Al inicio notaba
por muy lejos que estuvieras
tu presencia: la presencia de lo que compartimos –
en los vientos y las lluvias
en la plenitud que me acompañaba
sin añoranza ni pena
hasta en mis propias sonrisas
Y sigo: sigo bien contenta
sigo pensando en tí cuando llueve
sigo sonriendo de una forma
que nunca antes había conocido.
Pero noto, cada vez más, tu ausencia:
en mi desconcentración
en todo lo que no hicimos
en que te recuerdo más
pero me acuerdo de menos.
Wahastini. Hiányzol.
Itt vagy, mégse látlak:
mint lámpafény mögött eltűnő csillagot,
ölel most téged a fény,
s elrejt előlem, ki sötétség vagyok.
Wahastini. Hiányzol.
Súlytalan volt az éjjel,
leple alatt tolvaj-mód magammal hoztalak,
s még mindig véled álmodom – hiába:
a tenger nagy, s te messze vagy.
I left – to get as far as I may
I also had to come back
to believe that even if I disappear
the town stays anchored.
You left – to get as far as you may / there was a time when
you also had to come back / to show that it is possible and
to believe that, though you had disappeared / it is worth coming back but
the town stays anchored / returning is not a duty.
It is part of the process, a return / a moment to place in a box
to show that it is possible / all this passionate life
that it is worth the effort / (dis) illusion, love and conflict
and that it is not a duty / to come inside to close it all
So you placed in a box / as if one could start all over
all that passionate life / to live what there was before
(dis) illusion, love and conflict / the hope that not all was lost
and came inside – then closed it all / it sung with a siren’s voice
Every bottled-up story which / whith so much force, such enchantment
was still present / was calling me to return
only if resumed and lived through /the endless music of the town
could reach the end / embraced by that folded sea
You left – to settle / for that moment, so fleeting
for a past-already-historic / but too powerful
to doubt its present of a time / to let it go
was imposssible – even for an instant / a counterpoint was needed
Not wanting to / I left – and I am content, at last, with having
let got of that moment / that past-almost-historic
it was, after all, possible / to doubt its present of a time
having found a counterpoint / it does not even cross my mind
sono partita – per allontanarmi
sono dovuta anche tornare
per credere che pur sparisca io
rimane ancorata la città
sei partita – per allontanarti / c’è stato un momento in cui
sei dovuta anche tornare per / dimostrare che è possibile e
credere che benché sia sparita / vale la pena rivenire ma
rimane ancorata la città / il ritorno non è un dover
fa parte del processo un ritorno / un momento per mettere in una scatola
dimostrare che è possibile / tutta questa vita intensa
che vale la pena / (dis)illusione, amore e conflitto
e che non è un dover / entrare per chiuderli tutti
hai messo quindi in una scatola / come se potessi tornare a
tutta quella vita intensa / vivere ciò che c’era prima
(dis)illusione, amore e conflitto e / la speranza di non aver perso tutto
sei entrata – così l’hai chiusa / cantava con una voce di sirena
ogni storia imbottigliata che / con tanta forza – tant’incanto
era ancora presente / mi chiamava a tornare
solo se ripresa e vissuta / l’infinita musica della città
poteva trovare una fine / abbracciata da quel mare piegato
sei partita – per accontentarti / di quel momento così breve
di un passato già remoto / ma troppo intenso per
dubitarne il presente d’una volta / lasciarlo fuggire
non potevi – né per un minuto / ne serviva un contrappunto
per tanto che non volessi / sono partita – e contenta alla fine di
lasciar fuggire quel momento / quel passato quasi quasi remoto
è stato possibile comunque / dubitarne il presente d’una volta
avendo trovato il contrappunto / oramai non mi viene in mente
A Blaha Lujza téren lakik egy madár,
aki dermesztő hidegben, hajnali háromkor is énekel.
Negyed négykor nincsen a városban se a Vár, se a Parlament.
Mínusz öt fokban, azt hiszem, az ember könnye
pár perc alatt az arcára fagy.
«Thou didst love the brilliant Allalu bird
But thou didst smite him and break his wing;
He stands in the woods and cries «O my wing».»
(Gilgamesh to Ishtar)
Since then, I hear them all.
The flutter of frightened wings in the trills of flute and zither.
(my own wings, though nonexistent, shiver in answer.)
Since then, I hear them all.
The thunder of Anzu’s wings, as he storms over, struggling under the weight of his stolen treasure, the Tablet of Destinies.
Allalu’s wordless songs of joy, entrancing, flowing through me as I dance.
Since then, I hear them all.
Anzu’s rebellious cries, a fiery staccato.
Hear me now, ye all, and undestand!
For I have read the Tablet, and I know these laws are unjust and cruel.
Help me now, ye all, to break it,
let us make our laws anew!
My own name, now whispered, now called out,
sweet-sounding in the voice of Allalu.
(– and I feel the Mother of my name stirring deep within me.)
Since then, I hear them all.
Allalu’s sweeping verses,
caressing words of promise and of love.
My dear, I’d fly away with you
my love I’ll fly away with you
The eerie chirping of the spirits of the Dead,
praising and cursing their Lady Ereshkigal
under the same breath
praising and cursing their Lord Nergal
under the same breath
praising and cursing Anzu, for whom they died
under the same breath.
Since then, I hear them all.
Siris’ wailing lament, endlessly calling,
Anzu, my son, my beloved,
who didst fly the highest!
Though hid behind the face of Marduk
‘twas the cruel spirit of the law
to cast thee down
into the deepest of the deep.
Anzu my son, my beloved,
where art thou now?
Silence.
Echoes of another story,
of a taste of blood on my lips,
of Allalu’s cries of pain, my own tears
mingling with his, my own doing;
in its place, now, only silence,
bitter honey and clouds to drink,
– and the Mother of my name
turns elswhere, sleeps again.
Fate’s mesmerizing song,
as its soft feathers cover my eyes again.
Since then, I hear them all.
– storie –
Anche i fiumi che sono più larghi che profondi a volte inondano il paese. Anche i fiumi che sono più larghi che profondi devono prima o poi arrivare al mare e scordarsi del loro nome.
– incontri –
Prova a vivere tutta la tua vita in quattro giorni. Vedrai subito se è ancora tua. Prova a raccontarla in cinque minuti. Vedrai subito se ne vale la pena.
– presenza –
Ho già visto il cielo verde, però mai le erbe azzurre. Non c’è mondo in cui non veda la tua riflessione.
– toccata –
Mi accarezza il vento e il sole. Mi prende la mano un pensiero. Mi chiama il mare (come sempre) –
Alleggerita, trovo direzione
comincio a scintillare
e solo spero che non piova a casa mia.
– stasera –
chiara e luminosa, come un cristallo,
come son le acque di un mare dei miei sogni
scura ed amara, forte
come son le fave di cacao
dolce-inquieta, com’è una notte
sotto stelle sconosciute.
Az Újév hajnalán a Szörny – nevezzük csak így – ismét finom falatokhoz jutott.
De nem ez volt az első alkalom, hogy leveleztem vele.
2011. VII. 28.
Kedves Szörny!
Remélem, jóllaktál az elmúlt napokban, és egy időre szünetelteted a marcangolásomat. Addig is szeretném felhívni a figyelmed arra, együttélésünk alapvető feltétele volna, hogy ne harapj túl nagyokat belém – és ez az életemre is vonatkozik. Az a véleményem, hogy a szabadság, amit élvezel, és a rálátás, melyet a körülöttem lévő dolgokra biztosítok neked, igazán méltányos ajánlat cserébe.
Ezért arra kérlek, fogd egy kicsit vissza magad a továbbiakban.
Maradok tisztelettel:
Maura,
megálmodód
2011. VIII. 27.
Kedves Szörny!
Tájékoztatásul közlöm, hogy nem egészen erre gondoltam. Továbbá azt is jelezném, hogy bár a nagyítás, melyet dolgaim szemléléséhez alkalmazol, csodálatos képeket eredményez – amit igen nagyra értékelek –, minden valószínűség szerint súlyosan torzítja az érzékelésedet, és ez a tevékenységedet is aránytalanná teszi.
Ezért arra kérlek, mérsékeld úgy a nagyítást, mint az én vegzálásomat is.
Üdvözlettel:
Maura
2012. I. 1.
Kedves Szörny!
Volnál szíves abbahagyni történeteim felzabálását?! Lassan akkorára hízol, hogy nem fogsz elférni a gondolataim között. Ennek kapcsán ismét megkérlek, csökkentsd a lényegtelen dolgok nagyítását, mert a jelenlegi nagyításban ha eltalálnak, súlyos sérüléseket okoznak, amely végső soron a Te épségedet is veszélyezteti.
Üdvözlettel:
megálmodód
Dear Reader, the following is a re-telling of the story of Babel. I quote the original story from the Bible (King James» Bible, quotes in italics), but, though I do not mean any disrespect, I do treat it as a literary source and not as a holy text.
It is said that in the beginning the Lord
– the Lord.
I will use this word so that you understand, but as I started to say –
it is said that in the beginning the Lord was neither She nor He, being both Mother and Father to this World as well as a Child to it; and that the Lord was everything and everywhere, and every word was the Lord’s name.
When creating humankind, the Lord (who then was neither She nor He, being both Mother and Father to this World as well as a Child to it) bestowed upon us the Gift of free will; and it was only in our free will where the Lord was not, and it has ever led us to strange paths.
„And the whole earth was of one language, and of one speach. And it came to passe as they iourneyed from the East, that they found a plaine in the land of Shinar, and they dwelt there. And they sayd one to another; Goe to, let vs make bricke, and burne them thorowly. And they had bricke for stone, and slime had they for morter. And they said; Goe to, let vs build vs a city and a tower, whose top may reach vnto heauen, and let vs make vs a name, lest we be scattered abroad vpon the face of the whole earth.”
My beloved was one of those most skilled in music, and I name-daughter of the Morning Star; and we would sing as the Tower was being built, sing songs of growth and resilience, of greatness and of love.
And all the words we would sing were also the name of the Lord.
If anyone told you this story, they would tell as follows:
„And the LORD came downe to see the city and the tower, which the children of men builded. And the LORD said; Behold, the people is one, and they haue all one language: and this they begin to doe: and now nothing will be restrained from them, which they haue imagined to doe. Goe to, let vs go downe, and there cōfound their language, that they may not vnderstand one anothers speech. So the LORD scattered them abroad from thence, vpon the face of all the earth: and they left off to build the Citie. Therefore is the name of it called Babel, because the LORD did there confound the language of all the earth: and from thence did the LORD scatter them abroad vpon the face of all the earth.”
But it was not so.
The Lord, who then was neither She nor He, being both Mother and Father to this World as well as a Child to it, and who was everything and everywhere, except in our free will, started to doubt if we still knew that every word was the Lord’s name – and therefore saw the Tower as a threat instead of the prayer it was. And so the Lord (who then was neither She nor He, being both Mother and Father to this World as well as a Child to it) did indeed confound the language of the Earth.
I laid awake that night, unthinking and unseeing, all my being centred on the rythms and lights flashing through my mind, stranger even than usual; and I could, as every night, faintly hear the flowers growing in the dreams of my beloved.
But on that first day we hardly even noticed anything – I did not even relise my beloved had been given different words than I. Our songs were still the same, after all, and so were our smiles; so we kept on working and singing our songs of growth and resilience, of greatness and of love, to help build the Tower.
Now if anyone told you this story they would tell we left off to build our City and our Tower because we did not understand one another anymore.
But it was not so.
For even as we began to realise that there were new words, and that not the same ones had been given to everyone, there were already some who had started to learn them and help and explain. And we all revelled in the richness of these new words and tried to learn them all.
So on the second day, at down, my beloved and I went up to the top of the Tower – as it was – and sang all the knew words we knew to the skies, for we still believed that every word was the Lord’s name. But in this we were mistaken.
For some of the new words were indeed the Lord’s name, but some were not; and in some of the new words the Lord became a He and in others a She, and some named the Lord as Father and others as Mother to this World, and yet others as a Child to it.
And so it befell that the Gods came to be many, and each came to have a different name; and ever since that moment these Gods had existed since the beginning of Time.
But some of these Gods (who were now many) were called He and others She; and some were Mothers and others Fathers to this World, and yet others Cildren to it; and now none of them could be everything and everywhere, and now not every word was one of their names.
If anyone told you this story they would tell that the most horrible thing of those days was the cacophony of the new words that could not be understood.
But it was not so.
It was the silence: that horrible, screeching, deadly silence.
For the Gods (who were now many) could not bear with the thought of not being the One; and they could not bear hearing the others’ names.
So they took the words from us and scattered them abroad upon the face of all the Earth. And they took away our voices and tied them to the words each of us had been given.
On the third day the City remained silent; for having our voices taken away we could not sing our songs of growth and resilience, of greatness and love; and so we could not keep on building the Tower. And we began to fear the silence and longed to sing our words to the skies.
And some forgot that in the past every word had been the Lord’s name (who had been neither She nor He, being both Mother and Father to this World as well as a Child to it), and they longed ever more to sing the names of the Gods they had been given and which they now knew as the only Ones.
And some felt the pull of the words that were scattered abroad upon the face of all the Earth, and left.
On the fourth day I woke up in the small hours of dawn, realising I could not hear the flowers growing in the dreams of my beloved. And then I knew he also had left the City to find the words that had been given to him – which were different from mine – and his voice that was now tied to them. And I knew that even if I found him again, we could never sing together as we had done before, for his voice was now tied to his words, and mine to my ones, and we could never again weave songs of one another’s words as we had done in times when the Lord was neither She nor He, being both Mother and Father to this World as well as a Child to it; when the Lord was everything and everywhere, and every word was the Lord’s name.
At sunset, I flew away.
Mettiamo… una camera osbscura. Ma una enorme. O l’Universo dentro un cubo di dieci per dieci. Un cubo verde, di cartone e cartoncino. Allora, quando eri dentro, vedevi tutte le stelle; e adesso che sei fuori vedi soltanto un cubo verde che a questa distanza sembra così piccolo che sei sicura che non ci staresti mai.
Così sono implacabili le regole della prospettiva.
Un angolo del cubo è stato tagliato per poter guardarci dentro ed assicurarsi che davvero c’è tutto l’Universo dentro.
Prendi questo cubo e l’avvicini, dall’angolo tagliato, alla bocca. E gridi.
Aspettate! Sto arrivando!
Silenzio.
Lo scuoti, forte. Riprovi.
Ci siete ancora???
Silenzio.
Lo guardi e cerchi un modo di entrare. Conoscendo le regole – implacabili – della prospettiva decidi che alla fine è molto più facile camminare, anche lontano, di rimpicciolirsi.
Quindi –
parti.
Mint köztudott, a Grammatikának mára egyetlen teljes példánya sem maradt fenn. Talán soha nem is létezett, hiszen egyes fejezetei más-más szerző tollából származnak, különböző nyelveken íródtak, s talán sosem rakták őket össze. Tény az, hogy ma a Grammatika, egészében, nem létezik, s bár ezt a titkos tudományok történetének kutatói joggal sajnálhatják, végső soron, azt hiszem, inkább örülnünk kell ennek. Jobb nem belegondolni, mi történne, ha egy teljes kötet rossz kezekbe kerülne; már egy-egy fejezet is felmérhetetlen károkat okozhat arra nem méltó ember kezében.
S hogy honnan tudok egyáltalán a Grammatika létezéséről?
Sok érdekességet rejt a műhely padlása. De hogy oda hogy kerültek, azt már ne kérdezd, magam sem tudom. Ha az ember épp az átkokat kutatja, s egy ilyen felbecsülhetetlen kincset talál – még ha csak néhány töredékről is van szó – nem kérdez, hanem megköszöni az elrejtett dolgok ajándékát.
Szép lassan aztán sikerült összefűznöm, sorrendbe raknom azt a néhány oldalt, ami így hozzám került.
Ok nélkül bizony ritkán szokás átkozódni: s az ok az átokban feltétellé válik. Valóságos vagy lehetséges feltétellé, ha még nem teljesült; s kimondatlan okká, ha már igen. S az átok maga, ha nyelvtani formáját nem is, értelmét tekintve mindig jövő idejű.
De mi történik, ha – idővel – a feltétel teljesül, ám pont az eltelt idő alatt lehetetlenné válik, hogy az átok megfoganjon? Ha az, akire halálos átkot mondtak, közben ivott az Élet Vizéből? Ha az, kit örök vándorlétre kárhoztattak (volna), eltéphetetlen gyökereket eresztett?
Lehet-e oly erős egy átok, hogy ennek ellenére megfoganjon? Lehet-e erősebb mindannál, ami időközben történt? Egy jövő idő erősebb mindannál, ami időközben múlttá s jelenné vált?
A Grammatika részletesen leírja, hogyan lehet ilyen erős átkot mondani. Vagy olyat, amely az eltelt időből – s a közben történtekből – merítve, mindahhoz idomulva s mindazt megkerülve másképp, de éppoly erővel csapjon le a megátkozottra.
De leírja azt is, hogyan lehet az idő köpenyébe bújva elmenekülni egy – mindig jövő idejű – átok elől.
Ám a szöveget át- meg átszövik a különféle hivatkozások: a többi, elveszett fejezetre, más mágikus szövegekre s mára már elfeledett obskúrus alapigazságokra – melyek ismerete nélkül a Grammatika értelmetlen szöveg csupán.
Anyáink vére és apáink csontja: el-nem-felejtett mesék vagyunk mind.
De sehol másutt nem láttam ily csupasz virágzását emlékezésnek és halálnak.
A falhoz hajoltam, mint a többi nő – de én imádkozni nem tudok. Hát kértem a köveket, meséljenek. Fény volt bennük: kétezer év fénye; jelen sírás, ezer elmúlt könyörgés.
Egy néni állt mellettem, hosszan imádkozott – s mielőtt ellépett a faltól, keresztet vetett.
Behunyt szemmel fény-szálakat válogatok: néha
egy szóra, egy mozdulatra
szakad a függöny,
s zubogó szivárvány vízesés zuhog rám
– de mégis Medúza-fő lettem,
azt hiszem:
a sötétség-kígyók hajam közt
saját szárnyamat is megharapják
Nézz csak rám, szívem.
Tízezer év.
Egy név, mit oly sűrűn ülnek meg a legendák, hogy majdnem elhittem, már csak a könyvekben létezik.
Jerikó falai alatt nyolcvannal robogtunk el.
Jerikónak csak egy kapuja van.
Jerikóban panelházak vannak és szögesdrót.
Már megint cseng a fülem.
Őrült kavargás, fényspirál, hanggörgeteg.
– Hagyd, hadd kavarogjon: a szférák zenéje ez is.
Rongyosra rágta a magány a megmaradt végeket.
– Merülj el benne, s elcsitul.
A könnyűség, a láz, az utazás íze a számban – mit most épphogy csak megtaláltam –
mint sípoló lélegzetem, a szférák csendjében elveszett.
Összekapaszkodó gondolat-szálaim
hajnalban végül elengedték egymást.
Akkor vizet ittam – fénnyel teltem –;
az utolsó szálat átfűztem egy tű fokán,
s megvarrtam vele a felfeslett időt.
Hazafelé menet álomitalt kaptam:
hócsillagokkal telt az éj.
Mi vide e disse:
C’è chi sorride sotto la pioggia!
C’era acqua ovunque:
la pioggia da sopra
la marea tutt’intorno
E m’abbracciò il buio del mare.
È arrivato l’inverno:
arrivar più lontano
non mi sembra possibile.
Ma c’è chi sorride
sotto la neve.
Me vió y dijo:
¡Hay quién sonríe bajo la lluvia!
Había água por todas partes:
la lluvia desde arriba
la marea rodeandome
y me abrazó el oscuro del mar.
Llegó el invierno
y creo
que más lejos ya no puedo ir:
pero hay
quién sonríe
bajo la nieve.
Rám nézett, s így szólt:
Hát van még, aki mosolyog az esőben!
Mindenütt víz volt:
fentről az eső,
körben mindenütt a dagály;
s átölelt a tenger sötétje.
Most tél van
s azt hiszem,
ennél messzebb már nem érhetek:
de van még,
aki mosolyog
a hóesésben.
De egyszer fel kellett ismernem végre: pusztán az, hogy leromboltam a Labirintust, nem teszi semmivé az éveket, melyeket ott töltöttem – a Mester úgyis mindig a romoknál ad nekem randevút.
Hogy az álmok, melyeknek szálai erekként hálózzák be testemet, s amelyek néha oly közel kerülnek a bőrömhöz, hogy már-már puszta kézzel meg lehetne őket érinteni, nem egyebek, mint gyökerei a fátyolnak, melytől, hogy szabaduljak, önmagam szaggattam szét – és hogy bár nem tudom, képes leszek-e hasonlóra ismét, bármelyik álom-szövetem kaphatna ekkora hatalmat.
Hogy azért, hogy ne főzzek mindig keserédes mérgeket, nem kell feltétlen elfelejtenem mindent, amit a füvekről tudok.
Látom, amint megérint minket a sötétség,
s fülsértő csörömpöléssel szertehullana,
mélybezuhanna világunk,
ha nem lenne ily csendes és jól nevelt
– így őrült, halálfejes kacaj helyett
derűs mosollyal köszöntenek
e hétköznapi nem-tragédiák.
Fáradt tekintetünk mögött olajos-sötét kavargás
láncra-vert éji démonaink serege.
Tra i miei viaggi da sognatrice mi è capitato uno a vela. All’imbarco ho spento ogni corrente di tempo che non fosse definito dal Sole – e finalmente ho avuto l’opportunità (ed il piacere) di sognare per me stessa. Sono venuti un po’spettinati, di colori troppo iridescenti, fatti da quelle distanze – e vicinanze – frammentate che mi portava dietro il vento, mai definite da tempi o spazi ma con l’importanza di quello che era successo.
Sono ancora malata di terra.
• • •
Le parole erano quelle di sempre. Il movimento no. E ad un certo punto non si sapeva più di chi fosse quel ritmo.
Se non hai mai osservato quel momento cinque minuti prima della tempesta
– quando arriva il vento ma ancora sembra indeciso se attaccare; quando già non si vede il sole, ma da sotto quelle nuvole scure e pesanti esce una luce penetrante che svela tutta la bellezza agitata delle città più grigie e noiose –
Se non l’hai mai osservato, non capirai questa febbre strana
questa stanchezza che mi manda a fare altri ed ancora altri giri nei vicoli
quest’aspettativa impaurita che apre migliaia d’opportunità – ed impedisce che nulla succeda
questo sogno per cui non mi posso addormentare.
Questa febbre strana che è come se avessi quella luce – di prima della tempesta – inchiusa in me
come se essa radiasse attraverso la mia pelle ormai bruciata fin essere trasparente.
Scambiare i nostri ritmi così non sarebbe una cosa tanto lieve.
Álomszövői utazásaim során hajóra szálltam. A fedélzetre lépve megszüntettem az idő mindenfajta olyan múlását, amely nem a Nap állásától függ – és végre volt alkalmam saját kedvemre álmodni kicsit. Kicsit kuszák lettek, talán túl irizálóak is – de ez érthető lehet: olyan távolságokból (és közelségekből) szőttem őket, melyeknek vajmi kevés közük volt térhez és időhöz, s egyedül fontosságukkal voltak mérhetők.
Még mindig földibeteg vagyok.
• • •
A szavak olyanok voltak, mint mindig. A mozdulat nem.
S egy idő után már nem tudtam, melyikünk ritmusát hallom.
Ha sosem figyelted meg azt a pillanatot, pár perccel vihar előtt
– mikor fújni kezd a szél, de még bizonytalannak tűnik, tényleg szétszaggasson-e mindent; mikor már nem látod a napot, de a súlyos, sötét fellegek alól kiszűrődik egy olyan átható fény, mely felvillantja zaklatott szépségét a legszürkébb, legunalmasabb városnak is –
Ha nem figyelted meg sosem, nem fogod érteni ezt a furcsa lázat.
a fáradtságot, ami miatt még egyszer s újra körbejárom a várost
ezt a dühös és szomorú boldogságot
ezt a rettegő várakozást, amitől minden lehetségessé válik, s ami miatt végül nem történik semmi
ezt az álmot, amitől nem tudok elaludni.
Ezt a furcsa lázat, ami olyan, mintha az a fény, az a vihar előtti, a bensőmbe volna zárva;
mintha átvilágítana már-már áttetszővé égett bőrömön.
Nem gondolom, hogy ritmusainkat cserélni ily súlytalan dolog volna.
Sentite quant’è leggera questa notte?
Suonatemi ancora – stavolta senza quel fuoco
che sempre mi corre nelle vene,
che brucia il pensiero
e divora tutto ciò che non è il momento.
Suonatemi ancora, amici,
con la leggerezza di stanotte
così diluiamo quelle distanze assurde
– senza mai arrivare ad esser vicini –
in questo mare piegato,
nel silenzio delle onde.
Quella notte ho respirato una leggerezza che mi ha subito fatto capire perché uno la volesse mai chiamare insopportabile. Era fresca e cristallina come quel venticello del mare – del mare che comunque la mattina dopo si è finalmente staccato dal cielo, aprendo l’orizzonte e lasciandomi un piccolo spazio per provare di nuovo le ali. Ci volevano per la partenza.
Quella notte ho respirato una semplicità in cui si sono diluiti tutte le domande – ancora esistenti – e che mi ha sollevato con una naturalità perfetta, senza però lascare nessun dubbio che ad un certo punto dovrei atterrare
e che in quel momento dovrei sopportare tutto il peso di terra e cielo.
L’aria qui è talmente diversa che mi ricorda ogni momento alle distanze che ho dovuto fare al ritorno.
Érzitek, milyen könnyű az éj?
Játsszatok még, kérlek,
de most a tűz nélkül,
mely elragad, átjár,
s a pillanaton túl mindent felemészt.
Játsszatok még, kérlek,
oly könnyedén, mint az éj,
a hullámok csendjében hogy
feloldhassuk végre a messzeséget
– sosem kerülve mégsem közel.
Aznap éjjel átjárt egy olyan könnyűség, amelytől rögtön megértettem, miért is mondták rá, elviselhetetlen. Hűvös volt és ropogós, mint a szél a tenger felől – a tenger felől, amely másnap reggelre végre elszakadt az égtől, kinyitván a láthatárt s egy kis teret, hogy kipróbáljam, elbír-e még a szárnyam. Szükségem volt rá az induláshoz.
Aznap éjjel átjárt egy olyan egyszerűség, amelyben feloldódott az összes maradék kérdés, s amely teljes természetességgel hagyott lebegni
– de nem hagyott egy pillanatnyi kétséget sem afelől, hogy egyszer földet kell érnem; s hogy akkor viselnem kell majd ég és föld súlyát.
Minden lélegzetvétel emlékeztet a távolságra, amit meg kellett tennem hazafelé.
Una roccia.
Mostro rimasto dai tempi mitici, che spiaggiò una volta e non riuscì a tornare con la bassa marea; e vista dal sole – o dalla rabbia impotente, chissà – rimase petrificata, con l’ultimo grido disperato spaccato nella bocca.
Una sola mossa. Uno sguardo che mi segue. Un pensiero troncato.
Sarebbe stata una storia bellissima, tipica e banale – ma non è mai stata raccontata, né tanto meno vissuta.
Viveva negli abissi, dove gelide sono le acque ed eterna l’oscurità; cercava le navi affondate e ne divorava la storia. E quando aveva voglia d’alcuna delizia s’avvicinava alla superficie, cercando delle barche, e banchettava dei sogni dei marinai. Gli rubava il ricordo dell’amata, l’immagine del porto perseguito o la lealtà verso il capitano – e così nascevano altre storie, intense, sanguinolenti, deliziose, e lei le seguiva, finché le navi affondavano senza che mai nessuno sapesse del loro destino.
Eravamo ancora all’alto mare, dove le onde son maestose ed i venti imprevedibili. Volevo vivere le storie io, volevo vivere quell’unica storia.
Ma in un momento qualcosa si mosse nelle acque gelide, scure e profonde – e dall’oscurità si separò un’ombra ancora più nera. Come tutte le ombre, era un contrappunto perfetto di chi la proiettava. Quell’ombra era la mia.
Ti avrei an-negato anche il nome – e me ne sarei pentita –, ma di quello non n’ero capace. Ma per quel momento non ti perdono mai.
Chissà se la tempesta o una carezza delle stelle ancora le permette di tornare all’alto mare. Sempre in ricerca di storie, quelle notti banchetta di nuovo dei ricordi e dei segreti che solo al mare confidammo.
Magari ci potremmo anche trovare, per un solo momento. Non so se mi vedi ancora però: il mare è enorme e tu troppo lontano.
Ma l’alba sempre la troverà lì, roccia sulle rocce, rigettata, petrificata, con l’ultimo grido spaccato nella bocca.
Cantami una sola canzone ancora.
Egy szikla.
Tengeri szörny, a legendák idejéből: partra vetette egyszer a víz, s nem sikerült visszaúsznia az apállyal. Senki se tudja már, a Nap látásától vagy épp tehetetlen dühében vált-e kővé; de aki jól figyel, még ma is hallhatja torkában szakadt utolsó, kétségbeesett kiáltását.
Egyetlen mozdulat. Egy pillantás, a bőrömön érzem. Egy félbeszakadt gondolat.
Gyönyörű mese lett volna, tipikus és nagyon egyszerű – de sosem meséltük el, nemhogy megéltük volna.
A tenger mélyén lakott, hogy jegesek a vizek és örök a sötétség; elsüllyedt hajók után kutatott és felfalta történetüket. Ha épp valami csemegére támadt kedve, a felszín közelébe úszott, hajókat keresve, s a tengerészek álmaiból csapott lakomát, elrabolván tőlük kedvesük emlékét, a keresett kikötő képét vagy épp a kapitány iránti hűségüket – így újabb történetek születtek, véresek és zamatosak, s ő követte őket, míg ezek a hajók is el nem süllyedtek, anélkül, hogy bárki tudta volna, mi lett a sorsuk.
Még a nyílt tengeren voltunk, hol szeszélyes a szél s lassú-hatalmasak a hullámok. Élni akartam volna a meséket, azt az egy szem mesét.
Aztán egyszer csak megmozdult valami a sötét, jeges vizek mélyén, és a sötétségből kivált egy még feketébb árny. Mint minden árnyék, ez is ellenpontozta a fényét annak, aki vetette. Az én árnyékom volt.
Megtagadtam volna a nevedet is – és megbántam volna -, de nem voltam képes rá. De azt a pillanatot sosem bocsátom meg neked.
Ki tudja, egy-egy nagyobb viharban, vagy mikor megérinti a holdfény, tán még ma is visszatérhet a mélybe, mindig csak emlékek után kutatva. S ilyen éjszakákon megint lakomázik a titkokból, melyeket csak a tengerrel osztottunk meg.
Talán még megtalálhatnánk egymást, egy pillanatra – de nem tudom, látsz-e még: a tenger hatalmas, s te túl messze vagy már.
De a hajnal ott találja mindig, partra vetetten, kővé dermedve a többi szikla közt, torkában utolsó, kétségbeesett kiáltásával.
Egyetlen dalt énekelj még nekem.
Una volta preso il treno, bisognerebbe anche pensare alla coincidenza. Anzi, le coincidenze: questa città ne è piena.
Credo di averla persa comunque – sono rimasta qui, sospesa nell’aria,
grigia, vuota e traslucente.
La città si è chiusa intorno a me: ormai sono a casa. Ma qui il mare continua nell’aria – a volte non se ne distingue neanche – e per l’umidità mi pesano le ali.
Ero al porto quel giorno, tra tutti quei ritmi e colori. Mi sentivo invisibile – quindi ho deciso di sparire dal tutto.
Poi non mi sono ritrovata neanch’io; quella notte non riuscivo nemmeno a sognare. Non mi guardare così, ogni tanto capita. Sono tessuti ben complicati, le stoffe di sogno; fossero semplici si romperebbero sulla prima realtà un po’ angolare.
Ma quel giorno non riuscivo a sognare nè il più leggero e modesto dei sogni.
Specchiata, di nuovo, a mille frammenti
– grigia, vuota, traslucente –, stavo
guardando, gli occhi fissi, invidenti,
mentre che nel cielo giravano le stelle.
Ha egyszer vonatra szálltam, gondolnom kellett a csatlakozásra is. Mi sem volt egyszerűbb – abban a városban minden mindennel összeér. Mégis úgy tűnt, lekéstem – s ott maradtam, megszürkült, törékeny-áttetsző test a semmi közepén.
Bezárult körülöttem a város: már otthon voltam. De az a tenger nem válik el az égtől, s a pára lehúzta szárnyaim.
A kikötőben voltam aznap este, abban a ritmus- és színforgatagban. Láthatatlannak éreztem magam, hát úgy döntöttem, valóban eltűnök.
Aztán alig találtam meg magam: aznap éjjel még álmodni sem tudtam. Nem kell ezen meglepődni, néhanap megesik. Egy álom-szövet bonyolult kell legyen, hogy ne szakadjon el a valóság első, kicsit szögletesebb darabján. De aznap éjjel a világ legegyszerűbb, legsúlytalanabb álmát sem tudtam megálmodni.
Ezer darabbá tükrözve ismét
– megszürkült, törékeny-áttetsző test –
csak néztem nagy, nem látó szemekkel,
míg az égen körbejártak a csillagok.
[Ventimiglia]
Sarebbe il momento di raccontare delle cose – ma sto cercando le parole che mi sfuggono ancora. Poi non è che le immagini vengano tanto facilmente neanche.
Sarebbe l’ora di cominciare a vendere quei sogni – o regalarli, è quasi lo stesso. I sogni mai si vendono per soldi. Non penso però che sia un tradimento venderli. (Se ci riuscissi, almeno….) Ragione per abbandonarmi. E alla fine lui era il mio maestro. Anche l’amante, certo, ma più importantemente il maestro. Come se non ci fosse vita e mondo fuori del Labirinto e di suoi frammenti.
[Bordighiera]
[San Remo]
Cosa ne faccio d’un altro mago nella vita? (– se lo è veramente, non ne sono sicura)
Se almeno scoprissi come fa ad avere quella presenza impressionante. Per altro, come ben potrei sapere già, il mago è persona come me, come chiunque.
Però che ne faccio dunque d’un altro mago nella vita?
Comunque ho sopravissuto migliaia e migliaia di gocce – di pioggia, tutte riflettenti dello stesso nome. Devo però ammettere che se devo nominare uno dei due porti, a volte ancora mi sbaglio.
[Imperia – Porto Maurizio]
Maura, sognatrice.
Dovrei lasciare già questo mondo, di luci troppo contrastate, notti stellate e tempeste marine. Smettere di fare sempre questa salsa:
[Diano Marina]
acqua del mare, fiori d’oleandro, miele ed erbe amare. Agrodolce, velenosa.
Dovrei essere molto più pragmatica.
Ormai non sogno per piacere. Sogno da mestiere, e li vendo, i sogni; è un’autentica forma di prostituirsi.
Ormai non sono la bambina innamorata del maestro. Abbiamo fatto le nostre storie, il maestro ed io, e quando non potevo imparare più niente da lui, l’ho lasciato. Suona bene, vero?
In realtà rimane sempre il maestro però. Continua ad essere molto più forte di me, anche se mi spiace ammetterlo. Continua ad essere lui ad abbandonarmi ed io a seguirlo. Ma ogni tanto torna da me.
[Alassio]
Nel mentre mi diverto con questi altri, dèi, dee e demoni, mostri, streghe, maghi (e maghe), matti e vagabondi. Pochi mi prendono l’attenzione per più d’un momento: per la gran maggior parte sono troppo facili da sognare. Quei pochi invece mi prendono in giro lo stesso.
[Albenga]
Dovrei veramente essere molto più pragmatica.
[Finale Ligure]
Strano come mi si costruisca questo mio mondo, con dei pezzi duplicati in diverse lingue. Strana questa caccia di parole, strana e forzata questa volta. Ma se prima mi sono ubriacata – frammentata –, così mi compongo.
[Savona]
Maura, sognatrice.
Alla fine sono anche belli, questi sogni. Non tanto come quelli prima, è vero, ma sono meno quadrati, come dire, meno accademici. Forse non è la parola più adeguata, ma spero che si spieghi. Non abbiamo proprio un linguaggio tecnico di questo mestiere. Direi comunque che ho imparato bene la tecnica, mi manca solo trovare la voce. Quella mia propria. Per non seguire sempre il maestro.
[Genova Piazza Principe]
Scusate, mi devo svegliare un attimo.
[Ventimiglia]
Ideje volt elkezdeni mesélni ismét – de futottak előlem a szavak. Meg aztán a képek sem jöttek oly könnyedén.
Ideje lett volna végre eladni pár álmot – vagy elajándékozni őket, nem lényeges. Az álmait úgyse pénzért adja el az ember. De nem gondoltam, ezzel elárultam volna a Mestert (ha legaláb egyet sikerült volna eladnom… !) Hogy ez valóban ok lett volna arra, hogy elhagyjon. Hiszen az, hogy szeretők voltunk, mit sem változtat azon, hogy ő volt a Mester.
Mintha nem volna élet a Labirintuson kívül.
[Bordighiera]
[San Remo]
Mégis mit kezdtem volna még egy mágussal? (– még csak biztos sem voltam benne, hogy tényleg az volt-e)
Ha legalább rájöttem volna, honnan meríti azt a jelen-létet, hogy eltanuljam tőle. Egyébként, mint azt már rég tudhattam volna, a mágus éppolyan ember mint én vagy bárki más.
De mégis, mit kezdtem volna még egy mágussal?
Közben az eső, melynek minden cseppje csak ugyanazt a nevet tükrözte, elállt valahogy, s nem tudott elmosni teljesen. De be kell valljam, ha két kikötőm egyikét említettem, sokáig, sokszor vétettem el a nevét.
[Imperia – Porto Maurizio]
Álomszövő vagyok.
Rég ki kellett volna lépnem innen – ebből az alkonyfényes, csillagragyogásos, szélviharos világból.Rég nem volna szabad már ezt a főzetet főznöm –
[Diano Marina]
tengervíz, leandervirág, méz és kesernyés fűszerek.
Keserédes.
Mérgező.
Jóval gyakorlatiasabb kellett volna már legyek.
Hiszen már nem saját kedvemre álmodtam: mesterségemmé lett, és vásárra vittem az álmaim. Hogy el nem adja magát az ember.
Már nem voltam az a kislány, aki beleszeretett a mesterébe. Végigéltük a magunk történeteit, a mester meg én; s amikor már nem volt mit tanulnom tőle, elhagytam. Ugye milyen jól hangzik?
Mégis mindig ő marad a Mester. Mindig erősebb lesz nálam, mindig ő hagy majd el, és én követem, még ha nem is szeretem bevallani.
De tudom: újra meg újra felkeres majd mégis.
[Alassio]
Persze mindeközben jól mulattam – istenek s istennők, démonok és szörnyek, mágusok, boszorkák, őrültek és csavargók voltak igen szórakoztató társaságom. De kevesen tudtak sokáig lekötni: legnagyobb részüket messze túl könnyű volt megálmodni. Azok a kevesek pedig saját kedvükre játszottak velem.
[Albenga]
Tényleg sokkal gyakorlatiasabb kellett volna már legyek.
[Finale Ligure]
Furcsa volt látni, ahogy ismét összerakta magát a világom, ahogy néhány darabja megduplázódott egyik vagy másik nyelv szavaiban. Furcsa volt így vadászni a szavakra, így erővel összeszedni őket. De ha más szavaktól, korábban, részeg voltam, most velük építettem fel magam.
[Savona]
Álomszövő vagyok.
Ha úgy vesszük, még szépek is voltak azok az álmok. Nem annyira, mint a korábbiak, ez tény, de nem is voltak olyan szabályosak, olyan iskolásak már. Nem könnyű elmagyarázni, tisztes szaknyelv híján, de talán érthető. Azt mondhatnám, jól megtanultam a módját, csak a saját hangom hiányzott még. Hogy ne kelljen mindig a mestert követnem.
[Genova Piazza Principe]
Fel kellett ébrednem egy percre.
De nuevo estoy viviendo en un puerto
y las historias que en todas mis vidas han sido paralelas
se han encontrado.
Megint egy kikötőben lakom;
és az életek s a történetek, melyek mindig párhuzamosak voltak,
összeértek.
Paré el movimiento
recogí todos los hilos extendidos hacìa mi vida
para tomar conciencia de cada uno
que me pueda llevar esta nueva ola de cambios.
Nyugvópontra jutottam, s visszahívtam minden szálat:
végigfuttattam őket ujjaim között – hogy elsodorhassanak az új változások.
Tenía un prisma colgado en mi ventana: tantas veces que me desperté – sobre las doce – mis gatos cazaban pequeños arcos Iris en el suelo.
Egy kristály lógott az ablakomban: sokszor ébredtem arra – dél körül – hogy a macskák apró szivárványokra vadásznak a földön.
1. Hoy empieza la vida – otra, de las mil.
2. Ofrezco mi barquito al viaje, al cambio y a la plenitud.
3. Hicé otros viajes, vivì otros cambios – y ya conozco la plenitud también.
4. Cierro mis ojos, respiro profundo – y dejo que mis músculos se suelten.
1. Számtalan életem közül ma egy újat kezdek.
2. Egy hajócskát ajánlok fel az útnak, a változásnak és a teljességnek.
3. Máshová utaztam, más változást éltem – és már egész vagyok.
4. Behunyom szemem, mélyeket lélegzem, s figyelem, ahogy ellazulnak izmaim.
La Madre de mi nombre era de ellas.
Névadó Anyám közülük való volt.
La Torre cayó – y seguìa intacta.
Ahora ya la Torre nunca existió.
A Torony összedőlt, és sértetlen maradt.
A Torony ma már sosem létezett.
Aurora – la asesina
Hécate – soñadora
la Diosa hecha demonio
Éósz, a gyilkos
Hekaté, az álmodó
a démonná tett Istennő
Lo más difícil: reconocer que yo también tengo límites.
Lo más difícil: reconocer mis lìmites – antes de pasarlos.
Quizás un dìa llego a entender la palabra.
A legnagyobb kihívás: elismerni, hogy én sem vagyok határtalan.
A legnagyobb kihívás: felismerni a határokat – még mielőtt átlépnék rajtuk.
Talán egyszer mégis megértem ezt a szót.
Después de la funeral me quedé sola un momento.
Cerré los ojos para ver la luz y las sombra de las ramas
sobre mis párpados
– para descubrir, otra vez, la riqueza de la vida.
A temetés után, egy pillanatra, magamra maradtam.
Behunytam a szemem, hogy lássam az ágak
s a százszínű hulló levelek árnyékát szemhéjamon
– hogy lássam, mennyire csodálatos az élet.
Tomé la decisión – con sabiduría (diría) y moderación.
Porque ya no tengo que demonstrar nada a nadie.
Y si mi decisión es mala, almenos la es de otra forma que las otras mil veces pasadas.
Aun así – queda una oscuridad en mí
que ni el sol puede penetrar.
Döntöttem. Bölcsen, mértékletesen (mondanám)
mert már nem kell bizonyítanom senkinek semmit.
S ha rossz is a döntés, legalább másképp rossz, mint eddig annyiszor.
De maradt bennem egy sötétség,
ahová nem tud beszűrődni a napfény.
Csak lassan párolog.
como nadar contra la corriente:
cuánta más voluntad, más resistencia en mí,
y mi fuerza se devora a sí misma.
Sólo tendría que dejar fluir la vida.
Olyan, mint az árral szemben úszni:
ha több az akarat, nagyobb az ellenállás bennem
míg végül erőm önmagát emészti fel.
Pedig csak engednem kellene az áramlásnak.
dejé el Laberinto
aún llevo mis alas.
Soy de los dichosos.
elhagytam a Labirintust
viselem a szárnyaim.
Szerencsés ember vagyok.
no hace falta que veas: basta saber dónde están las cosas.
Nem kell, hogy láss: épp elég,
ha tudod, hol vannak a dolgok.
con la espalda recta
con toda claridad de los ojos
tiszta szemekkel
egyenes gerinccel
el poder de la decisión: que tomando la dirección
con todo mi ser
la esferas del mundo giran a mi mismísimo ritmo
así se me abre un Camino.
a döntés hatalma:
amikor ismerem a célt
s teljes lényemmel indulok felé,
a Világ körei szívdobbanásommal együtt fordulnak
s megnyílik előttem egy Út.
es bien difícil hablar de la plenitud:
las palabras no alcanzan a su sencillez.
Tampoco hay ni una tan fugaz
como el momento.
Nehéz a teljességről beszélni
nem elég egyszerűek a szavak.
Ahogy egy sincs, mely oly tűnékeny volna,
mint a pillanat.
la memoria bien cristalizada
aprendizaje en cualquier momento
pensamiento ante la decisión.
Emlékeim tökéletes kristályrácsa
tanulás bármely pillanattól
megfontoltság minden döntés előtt.
si nunca puedo ser bastante buena
es él que me demanda – y soy yo misma
por que con sus muertos uno no discute
ya no se pueden convencer.
Ha még mindig nem vagyok elég jó,
ő követel többet – s én magam:
mert a halottaival már nem vitatkozik az ember
őket már nem lehet meggyőzni.
contaré las luces de la Ciudad
tejiendo otro rollo de mis sueño-telas;
cantaré la canción de la mañana
– y mis sueños vivirán.
Megszámolom a Város fényeit
míg egy új vég álom-vásznat szövök;
eléneklem a reggel énekét
– és az álmom élni fog.
Como unas amigas mías que ya dejaron de interesarse
de las exigencias dela gente, pero tampoco son rebeldes
– simplemente viven, como quieren ellas,
sabías, maduras, y – creo yo – felices.
Mint néhány barátnőm, kik már nem foglalkoznak azzal,
mit várnak el a többiek, de nem is lázadnak ellene
– csak élnek, ahogy ők jónak látják:
bölcsek, érettek, s úgy tűnik, boldogok.
Nos conocemos desde siempre, el Mago y yo: en nuestros caminos (de ilusiones) nos encontramos ya miles y miles de veces.
El Mago tiene mil nombres, mil caras – pero siempre los mismos ojos. El Mago es ciego: un espejo oscuro y distorcionado, sus reflexiones frágiles y transparentes.
El Mago tiene mil nombres, mil caras – el Mago no existe sino en mis sueños.
Eres el Mago – pero te quise soñar y no aparecías; y hubo un momento, debajo de las hojas de nuestra histora, que no te ví. Que, si sólo por una fracción de segundo, me ví a mí misma en tus sueños.
Eres el Mago, que Mago te hice yo.
¿Me ves?
• • •
Quería contarte que me encontré con el Mago; que era persona como yo. Quería contarlo, y me quedé sin palabras; y el Mago volvió a su tierra – desaparcido, ya no sé si existió; si me reflejaba él o lo reflejaba yo.
Régóta ismerjük egymást, a Mágus meg én: álom-ösvényeinken számtalanszor talákoztunk már.
A Mágusnak ezer arca, ezer neve van – de a tekintete mindig ugyanaz. A Mágus vak. Megsötétült, torz tükör: képei áttetszőek és törékenyek.
A Mágusnak ezer arca, ezer neve van – a Mágus nem létezik, csak álmaimban.
Te vagy a Mágus – de mikor álmodni akartalak, távol maradtál. S valahol történetünk lapjai mögött volt egy pillanat, amikor nem láttalak. Amikor megláttam magam, ha csak egy másodperc töredékére is, a te álmaid között.
Te vagy a Mágus, mert azzá tettelek.
Látsz?
• • •
Meg akartam írni, hogy találkoztam a Mágussal; hogy ő is csak ember volt, mint én. Meg akartam írni, de bennem rekedtek a szavak; s a Mágus visszament a messzi-földre, ahonnan egykor jött. Visszament, s már nem biztos, hogy létezett – s hogy ő tükrözött engem, vagy én tükröztem őt.
dónde me lleve el viento, voy
– bailando con mis sombras.
táncra kélek árnyaimmal
– s ahová a szél visz, megyek.
én az Éj vagyok maga,
sötétségem száz csillaggal ragyog;
de te csak a fényt keresed mindig,
néha elfeledve azt is, hogy itt vagyok.
Pedig egyszer tán azt is mondtad nekem: ya layli
– vagy csak saját visszhangom hallottam, nem tudom;
vagy csak azért nem hívsz így, mert e nevet
én nem fogadtam el tőled sosem.
keresd csak a fényt nyugodtan, hisz nélküle úgysem élsz,
s ha megtalálod, hidd el, boldog leszek;
különben is, azért, mi nem volt,
nekem most egy szavam sem lehet.
De ne várd, hogy magammal hozzam a reggelt:
unom már, hogy nővéreim, a Hajnalok fényét
kutatod folyvást, s én még csak be sem csukhatom a szemem
– meg hát azt is tudom, melyikük lidércfény.
egy kép
egy mozdulat
egy halovány íz a nyelved hegyén
gondolatok szaggatott, aranyló ritmusa
bal vállad fölött a moccanó Halál
kavargó gőz egy bögre tea fölött
(neve is van talán)
És csak néztem, nagy, nem látó szemekkel
míg az égen körbejártak a csillagok.
Azt hitted, hogy tényleg aludtam vagy száz évig,
s nem volt senki a házban, hogy megetesse a macskát?!
Elhiheted, nincsen körülöttem semmi varázslat,
eddig is éltem, s most se teszek mást:
gonddal húzom mégsem oly egyszerű-és-szép hétköznapjaim ívét.
És takarítok. A por sem tudta megülni a házat,
nincsen pókháló a sarokban; a vadszőlő is
épp csak elérte az ablakomat, mikor édesapámmal
megmetszettük még kora nyáron.
Mégis, mennyivel élőbbnek látom magamat most,
mintha valóban most ébrednék csak, hogy néhány
napja megérintetted az álmaimat – pár szóval.
Ám ez az éberség is múlik, mint amikor víz
cseppen a tóba; s a vízcsepp eltűnik szem elől, de
ott marad, elkeveredve, a tóban örökké; mégis,
körkörösen kélő hullámai lassan elülnek.
Es que mi ciudad está muy lejos del mar.
Volví hace poco, dejando ahí mis palabras: con la historia contada no soy más que un momento.
Pero cuando llegué, me puse a cantar; la fiebre extraña del recuerdo me ilumína – y en mi espalda las alas están creciendo.
Hoy me emborracho – que llegó la lluvia, y el agua disolvió la luz, que, como fruta madura y dorada, respiraba en un rincón del jardín.
Tengo aquí un poquito de esa agua – y ahora sigo, llena y borracha, bebiendo, hasta la última gota – y me levanto: un dedo, dos deditos del suelo – y me caigo, riendo.
Tiernas son mis alas, nueva es mi voz aún.
Az a helyzet, hogy nagyon messze lakom a tengertől.
Nemrég jöttem haza, hangom nem volt, otthagytam mind a szavaim – a mesének vége: egy pillanat vagyok.
De mikor megérkeztem,énekelni kezdtem: egy emlék – furcsa láz – világít bennem, s a hátamon nőni kezdtek szárnyaim.
Ma be fogok rúgni! – mert esett az eső, s feloldódott benne a fény, melynek súlyos, érett-arany fürtjei csendesen szuszogtak a fügefa alatt.
Előttem egy kancsónyi a vízből, és most iszom: teli hassal részegen, az utolsó cseppig; s úgy emelkedem fel, egy ujjnyit, két ujjnyit a földről
– s visszaesem, persze,
hisz zsengék még a szárnyak, s hangom is új nagyon.
I.
Fülledt meleg ül a városon, és a levegőnek
mézíze van meg szálló por- és hulló levelek-szaga –
II.
Nincs már keserűség ajkamon,
sem gondolatok forró, édes vére
az őszi eső hűvös cseppjei
csorognak most végig arcomon.
• • •
És eljött egy nap, mikor a labirintus pontosan ugyanolyan volt mint egy másik alkalommal, több száz, talán több ezer évvel azelőtt. Ez persze tökéletes lehetetlenség volt: a labirintus szüntelenül változott, és soha nem ismételhette önmagát, mert a változásnak ez a pillanatnyi megtorpanása a labirintus azonnali széthullását eredményezte volna. Ezt a labirintusváros minden lakója tudta, így a torony legfelső, égszínkék szobájának lakója is. Mint ahogy azt is csalhatatlan bizonyossággal tudta, hogy mégis megtörtént. Mondhatni visszaemlékezett arra, amilyen akkor volt a város, azzal a másik alkalommal – bár az jóval a születése előtt esett meg. Mégis fel tudta idézni, mert a labirintus összes emlékét őrizte, márpedig a labirintus olyan mélyen gyökerezett az időben, hogy kezdeteire már senki nem emlékezthetett. Úgy tetszett, időtlen idők óta viszi magával ezeket az emlékeket, pedig volt idő, mikor szabad volt tőlük: csak azóta tartoztak hozzá, mióta ős is végérvényesen és megváltoztathatatlanul a labirintus részévé lett. Azóta a nap óta, mikor kedvese – a labirintusváros egyetlen lakója, akit nem tudott tisztán maga elé idézni – azon a szörnyű próbán elvesztette a szárnyait.
Azt hiszem, felébredtem.
„Már a felébredés óhaja is szökési kísérletnek tekintendő, hazaárulásnak.”
Hogy lehet ez a pillanat ugyanaz, mint az a másik, ha –
akkor még nem állt a torony.
Mégis biztosan tudom, hogy ugyanaz: emlékszem rá.
Ahogy kinyitom a szobám ajtaját, a szám – 401-es – lassan leolvad róla, és a föld alól bukkanok elő, ahogy leszaladok a toronyból.
Most én megyek végig a labirintusváros utcáin, és húzom magam után a hálót – hosszú acél- és kristálycsipke fátylamat – és az egyre könnyebbé válik, ahogy a kristályok, keményebbek a gyémántnál, összetörnek és elporladnak a labirintus utcáinak és lépcsőinek kövein; ahogy az acélszálak fennakadnak és elszakadnak a kiálló sarkokon.
• • •
Keresem a helyem, mert megrepedt az Idő,
és körülöttem a dolgok nem tudják eldönteni,
mennyire léteznek.
Hát lassan, gyengéden – kihasználva, hogy ily bizonytalan –
megpróbálom lefejteni magamról a fátylam.
Saját véremtől mocskosan sétálok ki a romok közül.
Egy pillantással kusza indákat festek az égre.
Al llegar a casa tomé agua fría
y me quemó los labios.
De distancia tomaste forma
en el reino de mis sueños:
aquí te cierro, que
sigas repitiéndote infinitamente:
poruqe los esclavos de Fantasos
no somos sólo nosotros, soñadores,
sino todos nuestros soñados también.
• • •
te voy a soñar
hasta que mis sueños sean más fuertes que tu existencia
y desaparezcas totalmente de mí
mikor hazaértem, hideg vizet ittam,
s égette az ajkam.
távolságból öltöttél formát
álmaim birodalmában:
és itt maradsz,
önmagad nem szűnő ismétléseképp
mert Phantaszosz rabjai nem csak mi vagyunk,
álmodók,
hanem ti, álmodottak is, mindanniyan.
• • •
megálmodlak.
addig álmodlak, míg álmaim erősebbek nem lesznek létezésednél
s egészen ki nem veszel belőlem.
He vuelto a intentar – Isis desdoblada –
a recoger, muy poco a poco, mis miembros
unirlos de nuevo con mi canto
y hacerme viva otra vez.
Ismét megpróbáltam – meghasadt Ízisz –
összeszedni, lassan, egyenként, szétszórt tagjaim,
énekemmel egyesíteni őket,
s életre kelteni önmagam.
Megint mérget ittam
és most fűt a láz – hagyom,
hogy átvilágítson a bőrömön,
míg minden fényem elvész a végtelenben
tán akkor csönd lesz.
Visszatértem.
Hány éve már, hogy magányt lélegzem,
hideg kezekkel csak ő símogat.
Hány éve már, hogy fogvatartanak
véres és molyrágta hajnal-alkonyok,
s fakó nyikorgás kísér csak
céltalan-kanyargó ösvényeken.
Virrasztok százezer éjszakát, de mind reggeltelen
– még mindig csak Hypnosz karjában látom a végtelent.
Megfagyott testembe kék lángot vetett az űr;
áttetsző bőröm alatt kuszák az erek,
nehezen, lassan jár a vér.
Túlfeszültek az izmok
– mozdulat s fókusz nélkül.
Húnyt szemmel sokkal egészebb a világ.
Főzz nekem jó erős mákony-főzetet
mézédes füge héjába csavard
itasd meg velem
ringass míg elalszom
majd ha a Nap felkelt,
daloljunk együtt reggeli éneket
Tiltott álmok völgyén jártam
röppenő denevér gondolatok
mondatcsontvázak
kihűlt szótetemek vártak
ébressz fel, kérlek,
daloljunk együtt reggeli éneket
Nemlétbe fagytam – túl nagy lett a tér
vádló szemekkel néz rám a sötétség
magába ránt
felfalja szívverésemet
vigyél magaddal,
daloljunk együtt reggeli éneket
vihar előtti szél kúszik
néma villámok cikáznak
I.
Madárfütty visszhangzott a házak között.
A járdaszélen ültem és vártam;
lassú hullámokban ringattak a képek
s keserű-fűszeres nyári illatok.
II.
Fejemben zakatolnak a képek,
torzan elnyúlók, fekete-fehérek,
villogó szemű, testetlen démonok
állnak körbe – és röhögnek.
Giacometti: Palota, hajnali négykor – fotó: Antonio Villar Liñán
[showmore]
[more]
[/more]
[/showmore]
Porque Aurora cada día mataba a Hécate.
Quizás suena extraño, pero era por eso que no había mañanas. Había sólo madrugadas; creo que la reina del amanecer tenía demasiado poder. Tampoco había despertar: sueño y vigília se diferenciaban solamente por la hora, tan lenta y sútil era la transición entre ellos. De todas formas, algo no íba bien con el tiempo.Hace poco, por ejemplo, hubo una tempestad furiosa que me arrancó el velo y destruyó la torre. Sin embargo, sigo aquí, en el piso más alto de la torre, y mi velo también está intacto, así que es evidente que la tormenta ni siquiera estalló.
Por lo que recuerdo, siempre he vivido en esta habitación celeste, número 401, justo debajo del techo. No sé que hay fuera, ni es importante, visto que la puerta, creo, está cerrada. Segura no estoy: nunca he intentado salir.
Si miro bajo mi ventana, veo una ciudad lejana, sus siluetas como aniebladas por la distancia. Sólo una línea, al inicio bien curva, más allá cada vez más recta, se ve más o menos bien, como un camino al infinito, o quizás una vía férrea. Aún más lejos, en el horizonte, se ve un brillo incierto – puede que sea el mar.
Tengo frío: frescos son los vientos aquí. Lo único que llevo es mi velo, que me puse, pienso, cuando entré en mi habitación, aunque, como ya he dicho, de ese momento no me acuerdo. Tal vez no es correcto llamarle prenda – es un velo muy especial. Llevo un eco translúcido del movimiento de atarlo a mi pelo, pero ahora seguramente se engancha mucho más profundo, a mis huesos, y forma parte de mí hace mucho tiempo. Me devora, me bebe la sangre cada día, y con una lentitud casi imperceptible, pero imparablemente , está creciendo. Creo que es el recuerdo – una contorsión – de esa red de pescador que mi amor llevaba, cuando….
En realidad, tampoco lo recuerdo. A veces me parece que nos amábamos y queríamos volarnos de aquí. Otras veces veo pesadillas horribles de que vino y le maté a sangre fría. Siempre otras, estoy convencida de que nunca ha existido – y tengo que admitir que, a pesar de todos mis sueños y pesadillas, eso es lo más probable.
[showmore]
„A fiú apjaura és mestere utasításai szerint megálmodta, milyen lehet a szárnyalás. Sok esztendőn át, álommunkával növesztette egyik tollát a másik után, egyik csontocskát a másik után, sok-sok órán keresztül, amíg egyre inkább testet öltöttek: a megfelelő helyen növesztette ki a lapockájából (különösen nehéz volt álmában a tulajdon hátát pontosan érzékelni), és lassacskán azt is megtanulta, hogy céltudatosan használja. …
[more]
Kemény próbának vetette alá a türelmét, amíg végtelen eredménytelen kísérletek után sikerült rövid időre a levegőbe emelkednie. De azután hinni kezdett a saját művében, hála apjaura töretlen, barátságos szigorának, amellyel vezette.
Az idők folyamán annyira megszokta a szárnyát, hogy mindenestől a teste részének tekintette, annyira, hogy fájdalmat vagy kellemes érzést is érzékelt benne. Végül ki kellett törölnie emlékezetéből azokat az időket, amikor még nem volt szárnya. Azzal született, mint ahogy vele született a szeme vagy a keze is. Most már kész volt.
A labirintusvárost nem volt tilos elhagyni. Ellenkezőleg, akinek sikerült, azt hérosznak, kiválasztottnak tekintették, és még sokáig regéltek róla. De ez csak a szerencséseknek sikerült. A labirintus lakóira paradox, de megváltoztathatatlan törvények vonatkoztak. Az egyik legfontosabb szabály így szólt: csak az lehet szerencsés, aki elhagyja a labirintust, de csak a szerencsés képes elhagyni. De az évezredek során kevesen voltak szerencsések.
Aki kész volt a kísértésre, annak előbb próbát kellett tennie. Ha a próbát nem állta ki, nem őt büntették, hanem a mesterét, és a büntetés kemény és kegyetlen volt.
Apjaura arca nagyon komoly volt, amikor így szólt hozzá:
– Ilyen szárnyat csak a szerencsések viselnek. De csak a szerencse tesz könnyűvé. – Ezután hosszan, fürkészve nézte a fiát, és végül
megkérdezte: – Szerencsés vagy?
– Igen, apám, szerencsés vagyok – hangzott a válasza.
Ó, ha csak ezen múlik, nincs veszély! Olyan szerencsésnek érezte magát, hogy azt hitte, szárnya nélkül is repülni tudna, mert szerelmes volt. Fiatal szíve egész hevével szeretett, teljes odaadással és kétely leghaloványabb árnyéka nélkül. És tudta, hogy ugyanígy, feltétel nélkül viszontszeretik. Tudta, hogy a szeretett lány várja, hogy a sikerrel megállt próba után, a nap végén hozzá megy majd, égszínkék szobájába. Akkor a leány könnyedén, mint a holdsugár, a karjaiba simul majd, és ebben a végtelen ölelésben emelkednek a város fölé és maguk mögött hagyják a falait, mint egy játékszert, amelyet kinőttek már, más városok fölött repülnek majd el, erdők és sivatagok fölött, hegyek és tengerek fölött, tovább, tovább, a világ végéig.
A fiú meztelen testén nem viselt egyebet, csak egy halászhálót, amelyet hosszú uszályként vonszolt maga után utcákon és sikátorokon, folyosókon és szobákon át. Biztos volt benne, hogy megállja a próbát, bár nem ismerte, csak azt tudta, hogy a feladatot mindig pontosan a vizsgázóra szabják. Így egyik sem hasonlított a másikra. Úgy is fel lehetett fogni: a feladat éppen abból áll, hogy a jelölt igaz önismerettől vezéreltetve kitalálja, mi a feladata. Az egyetlen szigorú szabály, amelyet be kellett tartania, úgy szólt, hogy a próba ideje alatt, vagyis naplementéig semmilyen körülmények között sem léphet be az égszínkék szobába, a kedveséhez.
Ellenkező esetben azonnal kizárják minden továbbiból.
>Gondolatban mosolygott azon a szinte haragos szigoron, amellyel tisztelt és jóságos apjaura ezt a parancsot közölte vele. A legcsekélyebb kísértést sem érezte, hogy áthágja. Itt semmilyen veszély nem leselkedett rá, ezen a ponton biztos volt magában. Alapjában véve sohasem értette igazán azokat a történeteket, amelyekben valaki ellenállhatatlan vágyat érez, hogy az efféle tilalmakat megszegje. Miközben a labirintusváros áttekinthetetlen utcáin és épületei között kóborolt, már többször akadt útjába az a toronyszerű építmény, amelynek legfelső emeletén, közvetlenül a tető alatt élt a szeretett leány. Kétszer már ajtaja elé is került, amelyen a 401-es szám volt olvasható. És elment mellette, anélkül, hogy megállt volna. De ez nem lehetett a tulajdonképpeni próbatétel. Túlságosan egyszerű volt, nagyon is egyszerű.
Bárhová ment, szerencsétlenekbe botlott, akik ámuló, vágyakozó vagy irigykedő tekintettel néztek rá és néztek utána. Sokukat régebbről ismerte, bár az ilyen találkozások soha nem lehettek szándékosak. A labirintusvárosban a házak és utcák helyzete és rendje szüntelenül változott, ezért képtelenség volt találkozókat megbeszélni. Minden találkozás véletlenül történt vagy sorsszerűen, aszerint, hogyan akarta értelmezni az ember.
A fiú egyszer észrevette, hogy az uszályként vonszolt hálót valami visszatartja. Hátrafordult. Féllábú koldust pillantott meg: a kapualjban ült, egyik mankóját a háló szemei közé fonta.
– Mit csinálsz? – kérdezte.
– Légy könyörületes! – válaszolta a koldus rekedten. – Téged alig terhel, de rajtam segít. Te szerencsés vagy és kijutsz a labirintusból. De én örökre itt maradok, mert soha nem leszek szerencsés. Ezért kérlek, hogy vigyél legalább egy kicsit magaddal a szerencsétlenségemből. Így nekem is jut egy kicsi a szabadulásodból. Ez vigasztalna.
A szerencsések ritkán keményszívűek, hajlanak a részvétre és másokat is szeretnének feleslegükből részeltetni.
– Jó – mondta a fiú -, örülök, ha ilyen csekélységgel szívességet tehetek neked.
Már a következő sarkon találkozott egy szomorú, rongyos anyával és három éhező gyermekével.
– Amit annak ott megtettél – mondta az asszony -, azt bizonyára nem tagadod meg tőlünk sem.
És egy vasból való kis sírkeresztet font a hálóba.
Ettől a pillanattól kezdve egyre nehezebb lett a háló.
A labirintusvárosban számtalan szerencsétlen, boldogtalan ember volt, és mindenki, aki a fiúval találkozott, belefont valamit magából a hálójába, cipőt vagy értékes ékszert, bádogvödröt vagy egy zsák pénzt, ruhadarabot vagy vaskályhát, rózsakoszorút vagy elhullott állatot, valamilyen szerszámot, sőt végül még egy kapuszárnyat is.
Már estére járt, és a próba vége felé közeledett. A fiú előrehajolva, lépésről lépésre küzdötte magát előre, mintha valami hatalmas, nem hallható viharral szállna szembe. Arcát veríték lepte el, de még mindig csupa remény volt, mert azt hitte, most megértette, miben áll a próbatétele, és mindennek ellenére elég erősnek érezte magát, hogy megállja.
Aztán ráborult az alkonyat a városra, de még akkor sem jött senki, hogy azt mondja neki, elég volt mára. Maga sem tudta, hogyan, a magával hurcolt végtelen teherrel ama toronyszerű építmény tetőteraszára jutott, amelynek égszínkék szobájában a szeretett lány élt. Még sohasem vette észre, hogy innét lelátni a tengerpartra, talán ez sem volt eddig a mostani helyén. Mélységes nyugtalanság lett úrrá a fiún, látva, hogy a nap lebukik a párás látóhatár mögé.
A tengerparton négy szárnyas alak állt, hozzá hasonlók, és hallotta, noha nem látta a beszélőt, ahogy felszabadította őket. Lekiáltott, vajon róla megfeledkeztek-e, de ügyet sem vetettek rá. Remegő kézzel tapogatta a hálót, de nem sikerült ledobni magáról. Újra meg újra kiáltott, most apjaurát hívta, jöjjön és segítsen neki, eközben, amennyire tudott, kihajolt a párkányon.
A nap utolsó, kihunyó fénysugaránál látta, hogyan vezetik a szeretett lányt, tetőtől talpig fekete fátyolba burkolva, a kapun át. Aztán fekete lovak bevontattak egy fekete hintót, amelynek teteje egyetlen nagy kép volt: apjaura csupa gyász és kétségbeesés arca. A szeretett lány beszállt a hintóba, és a fogat távolodott, amíg bele nem veszett a sötétségbe.
A fiú ebben a pillanatban értette meg, mi volt a feladata. Engedetlenséget kellett volna tanúsítania, de nem állta meg a próbát. Érezte, hogyan hervad le álom teremtette szárnya, hogyan hullik le róla, mint az őszi falevél, és tudta, hogy soha többé nem lehet boldog, hogy élete fogytáig a labirintusban marad. Mert most már ő is oda tartozott.”
(Michael Ende: Tükör a tükörben)
[/more]
[/showmore]
Mert Éósz minden hajnalban megölte Hekatét. Furcsának hangzik, de nálunk ezért nem volt soha reggel. Csak hajnalok voltak: talán a Hajnal-úrnőnek volt túl nagy hatalma. Ébredés sem volt: álom és ébrenlét csak a Nap állása szerint vált megkülönböztethetővé, oly lassú és finom volt köztük az átmenet. Egyáltalán, valami nem volt rendben az idővel.
Nem is olyan rég, például, volt egy hatalmas vihar, ami összedöntötte a tornyot, letépte rólam a fátylamat és elsöpört körülöttem mindent. Ennek ellenére még mindig itt vagyok a toronyban, közvetlen a tető alatt, fátylam is ép és sértetlen, tehát a vihar nyilvánvalóan soha ki sem tört.
Amennyire vissza tudok emlékezni, mindig itt éltem, égszínkék szobámba zárva, a 401-es számú ajtó mögött. Nem emlékszem mi van odakint, s abban sem vagyok biztos, hogy az ajtó zárva van: sosem próbáltam kinyitni.
Ha kinézek az ablakon, messze alattam valami város-félét vélek látni, bár a távolságtól meglehetősen elmosódottak a körvonalai. Csak egy, kezdetben kanyargó, később egyre egyenesebb vonal vehető ki viszonylag tisztán, mint egy végtelenbe vezető ösvény – esetleg egy vasúti sínpár. Egészen távol, a láthatáron, valami halvány csillogás is látszik: talán a tenger.
Gyakran fázom: itt fent hűvösek a szelek. Egyetlen öltözékem a fátylam, amit – úgy tudom – azóta viselek, mióta a szobába léptem, bár, mint említettem, erre nem emlékszem. Talán nem is helyes ruhadarabnak neveznem: ez egy különleges fátyol. Valahol, nagyon halványan mintha rémlene a mozdulat, amivel a hajamba tűztem, de most kétségtelenül sokkal mélyebben, a csontjaimba kapaszkodik, s már réges rég a a részemmé vált. Belőlem táplálkozik, a véremet issza nap mint nap, s szinte észrevehetetlenül lassan, de megállíthatatlanul növekszik. Azt hiszem, annak a hosszú halászhálónak az emlékeként, talán annak torzképeként hordom, amit a kedvesem viselt, amikor –
Valójában erre sem emlékszem. Néha úgy rémlik, szerettük egymást, és el akartunk repülni innen. Máskor szörnyű rémképeket látok, és úgy hiszem, itt járt, és én hidegvérrel megöltem. Megint máskor meg vagyok győződve arról, hogy soha nem is létezett; és minden csodálatos vagy elborzasztó álmom ellenére be kell látnom, ez a legvalószínűbb.
I.
Felriadtam az éjszaka közepén,
mert nem láttam a rémálmomat.
Túl nagy volt körülöttem a csönd,
túl egyszerű az út a lábam alatt.
Aztán mégis álomba ringatott,
magam-teremtette furcsa lény;
puha, pókháló-szerű, kusza szövevény.
II.
Acél- s kristálycsipke fátylat viselek,
alatta meztelen vagyok.
Hajamba tűztem, de csontom éri,
lebeg körülöttem és ragyog:
prizmaként szórja az éjszakát,
s halkan a fülembe nevet.
Elválaszt önmagamtól
s nap mint nap issza véremet.
Frissen kihajtott levelek illatát oldottam
langyos, éjsötét párában,
s figyeltem az elsuhanó autók hangjának ritmusát.
Gondolataimra lágy esőcseppek emléke hullt,
csontjaimban lüktetett az éjszaka,
s messze alattam már mozgolódtak a város fényei.
“Holnap elutazunk” – szólt az egyik.
“Ha akarsz, velünk jöhetsz.”
• • •
ólomsúlyú pára húzza a nyírfaágakat
– zápor szalad végig az utcán.
Nem-szűnő száguldás Hold-érlelte gyümölcsei
– jéghideg hajnalok lángjai –
Mondd, hogy vége már,
Hidd, hogy elkeződött
– teremts világot, álmodó Hekatém,
minden sötétségből, míg csak létezel,
Lázadj föl, és öld meg egyszer Éószt,
Tudd, hogy hármasútnál melyik lesz tiéd.
„Sötét és semmi voltak: én valék,
Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj,
És a világot szültem gyermekűl.”
(Vörösmarty: Csongor és Tünde)
Összetörtem az üveget magam körül,
és most lángolok:
átható, keserű tűz,
– halvány visszfénye a csillagoknak –
Forró szabadságcseppek gurulnak le torkomon,
s csontjaimat rágja az éjszaka.
A tenger.
A vadszőlő levelei, ahogy fújja őket a szél.
A szobám, ahogy megváltoztatják a dallamok.
“Ist nie nicht doch besser als spät?”
Éjfélre jár, szól a gong;
fuss ahogy bírsz, bolond!
Vagy állj meg, egy pillanatra,
s hideglelős furulyaszó
bűvkörében táncolsz majd,
míg virradatra
szívedben a vér kihűl.
Mint világok határán a senkiföldje,
mint nyári naplementék mögött a szürke,
egykedvű felhősereg,
vagy macskaköves utca, mikor az ereszről
az utolsó esőcsepp is lepereg,
oly csöndben vagyok.
Egy év se kellett.
Világaim bezárultak; hogy
kint vagyok vagy bent, már nem tudom.
A fényüket vesztett, halott csillagok
nem szólnak; énekük örök-zengő,
halovány emlékké fakult;
a régi ösvényeket elmosta a víz, és
árnypalántákkal sűrűn beültette a múlt.
(gondolat-kör: újrakezdem. Leírom.)
nem félni: élni klasszikus rímpár
remélni – na azt nem: megélni.
a rettegés szívemben
kesernyés íz a számban
jégszilánk szememben
ólomsúly a lábban
Miért írom le?
Hadd repüljön (ut volet)
a szó megmarad
de az írás elszáll
széttépik idők
és szenvedélyek lángjai
„Szeretnélek látni, nevetni,
órákon át csak szemezni,
szeretnék szeretni.”
(Hámori Hanna: M-nek)
Megsárgult, összetört tükör.
Lehet-e hívatlan képeket hívni?
(John Hollander: Összetekeredett piros festék című verse alapján)
Különös és mély a karmazsin gondolatok álma:
sárgászöld unalomban fuldokolva,
színtelen zöld eszmék alszanak dühödten.
Máskor halovány, ezüst-kék ötletek
haljnali suttogása kelti őket egy reggelen,
melyre árnyat vet a csöndes félelem
s a szüntelen lebegő kérdés,
lobogó, lángvörös kísértés.
Hagyj hát el álmot s ébredést,
merülj a szürke szín-özönbe,
keresd a csendnek fáját, hangok csillogó folyóját,
míg el nem jutsz a kezdet kezdetéig,
forró vágyakig és hideg reményig,
mozgó látomások kőtengeréig…
Különös és szép a karmazsin gondolatok álma:
sárgászöld távolságba veszve
színtelen s zöld eszmék merednek rád a ködben.
Napsárga képzelet táncol körülöttem.
Végtelen hómező, telihold, s egy palota, fagyos levegőből.
„Lépj be!” – szól egy hang, hatalmas és zengő. „Lépj be!”- szól. Örökké. Hisz’ itt vagyok.
Jég-fák – alattuk boltív; arany-sötét folyosó.
Saját szívdobbanásaim – lépések zaja –
Csend.
Itt vagyok.
Hát mégis elvesztettem. Kijutottam a labirintusból, és elfelejtettem, hol jártam. Nem emlékszem a helyekre, ahol jártam – nem találom a szárnyamat. Darabokra estek a képek, megrepedtek a harangok.
Az öböl fölött lement a Nap, az idő visszafelé s mégis előre halad. Ma reggel összedőlt a torony, a királylány meghalt a romjai alatt. Mire újból tegnap este lett, a rég-hiába várt királyfi is megérkezett.
Varjúfőnixek
hajnal-alkonyok
Összetörtek a csillagok, elsötétült az ég.
Testvérem hívott. Felébredtem,
Hozzá siettem.
Sápadt volt, szemében hideg reszketés.
Helyére álltam a táncban,
s egy pillanatig még láttam,
ahogy elrepült.
Testvérem hívtam. Felébredt,
hozzám sietett.
Szemében láng, haja kibomlott; nevetett.
Átvette helyem a körben,
s még láttam, mikor elrepültem,
ahogy táncolni kezd.
Testvérem hívtam. A táncnak
vége volt. Messziről jött,
hajában leander, homlokán egy csillag ragyogott.
Fáradtan léptem hozzá, átölelt,
S halkan egy altatódalt énekelt.
Testvérem hívott. A táncnak
vége volt. Már
nem lángolt, de még benne lüktetett az éj.
Emlékeit tört kristályként szórta kezembe,
Aztán elaludt. Talán örökre.
Egy csillag csöppent a tenyerembe az éjjel,
És én elejtettem. Összetört.
Toronyba zárt királyleány vagyok;
tornyom csupa felhő és fény,
barátom a Hold s a Szél,
s köszöntenek engem a csillagok.
Toronyba zárt királyleány vagyok;
elmennem innen nem lehet,
csak szerelmem, ki elvihet –
de jól tudom, a királyfi halott.
Megölték őt: gyilkosa én vagyok.
Napnyugtára egy öbölbe értem;
Sejtelmem sem volt, hol lehetek.
Körülnéztem, s néhány embert láttam:
Nyugat felé néztek: nézték az eget.
Szállást kerestem, de hiába szóltam
Meg sem hallották a kérdésemet.
De, mert kíváncsi voltam, miért ül ott,
Megszólítottam egyiküket.
„Kérlek mondd, mit csinálsz, miért vagy itt?”
„Várakat építek. Aprókat, szépeket.
Belé kedves népet, jó királyt,
Gazdagságot képzelek.»
Másikhoz fordultam: „És Te, kérlek mondd el!”
„Fákat ültetek. Nagyokat, erőseket.
Ágak közé mókust, madárfészket,
Ágra jó termést képzelek.”
Csak kérdeztem – arról, mit eszem nem érthetett:
„kérlek mondd, mit csinálsz, s miért teszed!”
Sorban válaszoltak, révülten, csendesen:
Egy a tenger mélyén úszott, más a felhők felett.
Őrültnek hittem mindegyiküket,
Hisz’ nem láttam se várat, se fát.
Akkor az utolsó így szólt:
„Ülj hát közénk, s lásd a csodát!”
Leültem, s láttam: a várat, a fát,
A tűztáncot járó drágaköveket.
Már nem kerestem az éjjelre szállást:
Tudtam, innen elmenni nem lehet.
– előeste –
Végtelen gondolatköreidet futod, megállíthatatlanul,
már-már magadat kergetve az őrületbe;
álmodni kívánsz, pedig tudod:
az álmok elől elfutnak a csillagok.
(1. éjszaka)
mély, álomtalan álom, s az eleven sötétség – kergetőzik veled.
fény gyúl: egy, száz, ezer
mind más – mind más hangon szól:
felkelt a Nap.
(1. nap)
tavasz – friss, zöld, fénylő
engedd el magad, és lebegsz
az éjjel: pihensz.
(2. nap)
elindulsz, vándorolsz.
ismeretlen helyek, mind te vagy –
már sejted, de szavak még nincsenek.
– megérkezés –
idézel egy álmot: kacatnyi kincsek közt kutatva
képeket találtál.
Itt van. Itt marad.
