Már megint cseng a fülem. Őrült kavargás, fényspirál, hanggörgeteg. – Hagyd, hadd kavarogjon: a szférák zenéje ez is. Rongyosra rágta a magány a megmaradt végeket. – Merülj el benne, s elcsitul. A könnyűség, a láz, az utazás íze a számban – mit most épphogy csak megtaláltam – mint sípoló lélegzetem, a szférák csendjében elveszett.

Tízezer év. Egy név, mit oly sűrűn ülnek meg a legendák, hogy majdnem elhittem, már csak a könyvekben létezik. Jerikó falai alatt nyolcvannal robogtunk el. Jerikónak csak egy kapuja van. Jerikóban panelházak vannak és szögesdrót.

Behunyt szemmel fény-szálakat válogatok: néha egy szóra, egy mozdulatra szakad a függöny, s zubogó szivárvány vízesés zuhog rám – de mégis Medúza-fő lettem, azt hiszem: a sötétség-kígyók hajam közt saját szárnyamat is megharapják Nézz csak rám, szívem.

A falhoz hajoltam, mint a többi nő – de én imádkozni nem tudok. Hát kértem a köveket, meséljenek. Fény volt bennük: kétezer év fénye; jelen sírás, ezer elmúlt könyörgés. Egy néni állt mellettem, hosszan imádkozott – s mielőtt ellépett a faltól, keresztet vetett.

Anyáink vére és apáink csontja: el-nem-felejtett mesék vagyunk mind. De sehol másutt nem láttam ily csupasz virágzását emlékezésnek és halálnak.