(John Hollander: Összetekeredett piros festék című verse alapján) Különös és mély a karmazsin gondolatok álma: sárgászöld unalomban fuldokolva, színtelen zöld eszmék alszanak dühödten. Máskor halovány, ezüst-kék ötletek haljnali suttogása kelti őket egy reggelen, melyre árnyat vet a csöndes félelem s a szüntelen lebegő kérdés, lobogó, lángvörös kísértés. Hagyj hát el álmot s ébredést, merülj a […]
Álmok és valóságok
[…]
Megsárgult, összetört tükör. Lehet-e hívatlan képeket hívni?
„Szeretnék látni, nevetni…”
(gondolat-kör: újrakezdem. Leírom.) nem félni: élni klasszikus rímpár remélni – na azt nem: megélni. a rettegés szívemben kesernyés íz a számban jégszilánk szememben ólomsúly a lábban Miért írom le? Hadd repüljön (ut volet) a szó megmarad de az írás elszáll széttépik idők és szenvedélyek lángjai „Szeretnélek látni, nevetni, órákon át csak szemezni, szeretnék szeretni.” (Hámori […]
Álmok és valóságok
Mint világok határán a senkiföldje, mint nyári naplementék mögött a szürke, egykedvű felhősereg, vagy macskaköves utca, mikor az ereszről az utolsó esőcsepp is lepereg, oly csöndben vagyok. Egy év se kellett. Világaim bezárultak; hogy kint vagyok vagy bent, már nem tudom. A fényüket vesztett, halott csillagok nem szólnak; énekük örök-zengő, halovány emlékké fakult; a […]
Vámpírok bálja
Éjfélre jár, szól a gong; fuss ahogy bírsz, bolond! Vagy állj meg, egy pillanatra, s hideglelős furulyaszó bűvkörében táncolsz majd, míg virradatra szívedben a vér kihűl.
el libro de las preguntas
A tenger. A vadszőlő levelei, ahogy fújja őket a szél. A szobám, ahogy megváltoztatják a dallamok. “Ist nie nicht doch besser als spät?”
[szabadulás]
Összetörtem az üveget magam körül, és most lángolok: átható, keserű tűz, – halvány visszfénye a csillagoknak – Forró szabadságcseppek gurulnak le torkomon, s csontjaimat rágja az éjszaka.
Hekaté táncai
Nem-szűnő száguldás Hold-érlelte gyümölcsei – jéghideg hajnalok lángjai – Mondd, hogy vége már, Hidd, hogy elkeződött – teremts világot, álmodó Hekatém, minden sötétségből, míg csak létezel, Lázadj föl, és öld meg egyszer Éószt, Tudd, hogy hármasútnál melyik lesz tiéd. „Sötét és semmi voltak: én valék, Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj, És a világot szültem […]
Mélyeket lélegzem
Frissen kihajtott levelek illatát oldottam langyos, éjsötét párában, s figyeltem az elsuhanó autók hangjának ritmusát. Gondolataimra lágy esőcseppek emléke hullt, csontjaimban lüktetett az éjszaka, s messze alattam már mozgolódtak a város fényei. “Holnap elutazunk” – szólt az egyik. “Ha akarsz, velünk jöhetsz.” • • • ólomsúlyú pára húzza a nyírfaágakat – zápor szalad […]
retro-spectio
I. Felriadtam az éjszaka közepén, mert nem láttam a rémálmomat. Túl nagy volt körülöttem a csönd, túl egyszerű az út a lábam alatt. Aztán mégis álomba ringatott, magam-teremtette furcsa lény; puha, pókháló-szerű, kusza szövevény. II. Acél- s kristálycsipke fátylat viselek, alatta meztelen vagyok. Hajamba tűztem, de csontom éri, lebeg körülöttem és ragyog: prizmaként szórja az […]
Mert Éósz minden hajnalban
[showmore] „A fiú apjaura és mestere utasításai szerint megálmodta, milyen lehet a szárnyalás. Sok esztendőn át, álommunkával növesztette egyik tollát a másik után, egyik csontocskát a másik után, sok-sok órán keresztül, amíg egyre inkább testet öltöttek: a megfelelő helyen növesztette ki a lapockájából (különösen nehéz volt álmában a tulajdon hátát pontosan érzékelni), és lassacskán azt […]
Palota, hajnali négykor
I. Madárfütty visszhangzott a házak között. A járdaszélen ültem és vártam; lassú hullámokban ringattak a képek s keserű-fűszeres nyári illatok. II. Fejemben zakatolnak a képek, torzan elnyúlók, fekete-fehérek, villogó szemű, testetlen démonok állnak körbe – és röhögnek.
[tegnap este]
vihar előtti szél kúszik néma villámok cikáznak
daloljunk együtt reggeli éneket
Főzz nekem jó erős mákony-főzetet mézédes füge héjába csavard itasd meg velem ringass míg elalszom majd ha a Nap felkelt, daloljunk együtt reggeli éneket Tiltott álmok völgyén jártam röppenő denevér gondolatok mondatcsontvázak kihűlt szótetemek vártak ébressz fel, kérlek, daloljunk együtt reggeli éneket Nemlétbe fagytam – túl nagy lett a tér vádló szemekkel néz rám a […]
kihűlés
Megfagyott testembe kék lángot vetett az űr; áttetsző bőröm alatt kuszák az erek, nehezen, lassan jár a vér. Túlfeszültek az izmok – mozdulat s fókusz nélkül. Húnyt szemmel sokkal egészebb a világ.
időnkívül
Hány éve már, hogy magányt lélegzem, hideg kezekkel csak ő símogat. Hány éve már, hogy fogvatartanak véres és molyrágta hajnal-alkonyok, s fakó nyikorgás kísér csak céltalan-kanyargó ösvényeken. Virrasztok százezer éjszakát, de mind reggeltelen – még mindig csak Hypnosz karjában látom a végtelent.