táncra kélek árnyaimmal – s ahová a szél visz, megyek.

Régóta ismerjük egymást, a Mágus meg én: álom-ösvényeinken számtalanszor talákoztunk már. A Mágusnak ezer arca, ezer neve van – de a tekintete mindig ugyanaz. A Mágus vak. Megsötétült, torz tükör: képei áttetszőek és törékenyek. A Mágusnak ezer arca, ezer neve van – a Mágus nem létezik, csak álmaimban. Te vagy a Mágus – de mikor […]

Mint néhány barátnőm, kik már nem foglalkoznak azzal, mit várnak el a többiek, de nem is lázadnak ellene – csak élnek, ahogy ők jónak látják: bölcsek, érettek, s úgy tűnik, boldogok.

Megszámolom a Város fényeit míg egy új vég álom-vásznat szövök; eléneklem a reggel énekét – és az álmom élni fog.

Ha még mindig nem vagyok elég jó, ő követel többet – s én magam: mert a halottaival már nem vitatkozik az ember őket már nem lehet meggyőzni.

Emlékeim tökéletes kristályrácsa tanulás bármely pillanattól megfontoltság minden döntés előtt.

Nehéz a teljességről beszélni nem elég egyszerűek a szavak. Ahogy egy sincs, mely oly tűnékeny volna, mint a pillanat.

a döntés hatalma: amikor ismerem a célt s teljes lényemmel indulok felé, a Világ körei szívdobbanásommal együtt fordulnak s megnyílik előttem egy Út.

tiszta szemekkel egyenes gerinccel

Nem kell, hogy láss: épp elég, ha tudod, hol vannak a dolgok.

elhagytam a Labirintust viselem a szárnyaim. Szerencsés ember vagyok.

Olyan, mint az árral szemben úszni: ha több az akarat, nagyobb az ellenállás bennem míg végül erőm önmagát emészti fel. Pedig csak engednem kellene az áramlásnak.

Döntöttem. Bölcsen, mértékletesen (mondanám) mert már nem kell bizonyítanom senkinek semmit. S ha rossz is a döntés, legalább másképp rossz, mint eddig annyiszor. De maradt bennem egy sötétség, ahová nem tud beszűrődni a napfény. Csak lassan párolog.

A temetés után, egy pillanatra, magamra maradtam. Behunytam a szemem, hogy lássam az ágak s a százszínű hulló levelek árnyékát szemhéjamon – hogy lássam, mennyire csodálatos az élet.

A legnagyobb kihívás: elismerni, hogy én sem vagyok határtalan. A legnagyobb kihívás: felismerni a határokat – még mielőtt átlépnék rajtuk. Talán egyszer mégis megértem ezt a szót.

Éósz, a gyilkos Hekaté, az álmodó a démonná tett Istennő

A Torony összedőlt, és sértetlen maradt. A Torony ma már sosem létezett.

Névadó Anyám közülük való volt.

1. Számtalan életem közül ma egy újat kezdek. 2. Egy hajócskát ajánlok fel az útnak, a változásnak és a teljességnek. 3. Máshová utaztam, más változást éltem – és már egész vagyok. 4. Behunyom szemem, mélyeket lélegzem, s figyelem, ahogy ellazulnak izmaim.

Egy kristály lógott az ablakomban: sokszor ébredtem arra – dél körül – hogy a macskák apró szivárványokra vadásznak a földön.

Nyugvópontra jutottam, s visszahívtam minden szálat: végigfuttattam őket ujjaim között – hogy elsodorhassanak az új változások.

Megint egy kikötőben lakom; és az életek s a történetek, melyek mindig párhuzamosak voltak, összeértek.