Az a helyzet, hogy nagyon messze lakom a tengertől. Nemrég jöttem haza, hangom nem volt, otthagytam mind a szavaim – a mesének vége: egy pillanat vagyok. De mikor megérkeztem,énekelni kezdtem: egy emlék – furcsa láz – világít bennem, s a hátamon nőni kezdtek szárnyaim. Ma be fogok rúgni! – mert esett az eső, s feloldódott […]

Azt hitted, hogy tényleg aludtam vagy száz évig, s nem volt senki a házban, hogy megetesse a macskát?! Elhiheted, nincsen körülöttem semmi varázslat, eddig is éltem, s most se teszek mást: gonddal húzom mégsem oly egyszerű-és-szép hétköznapjaim ívét. És takarítok. A por sem tudta megülni a házat, nincsen pókháló a sarokban; a vadszőlő is épp […]

És csak néztem, nagy, nem látó szemekkel míg az égen körbejártak a csillagok.

egy kép egy mozdulat egy halovány íz a nyelved hegyén gondolatok szaggatott, aranyló ritmusa bal vállad fölött a moccanó Halál kavargó gőz egy bögre tea fölött (neve is van talán)

én az Éj vagyok maga, sötétségem száz csillaggal ragyog; de te csak a fényt keresed mindig, néha elfeledve azt is, hogy itt vagyok. Pedig egyszer tán azt is mondtad nekem: ya layli – vagy csak saját visszhangom hallottam, nem tudom; vagy csak azért nem hívsz így, mert e nevet én nem fogadtam el tőled sosem. […]

Álomszövői utazásaim során hajóra szálltam. A fedélzetre lépve megszüntettem az idő mindenfajta olyan múlását, amely nem a Nap állásától függ – és végre volt alkalmam saját kedvemre álmodni kicsit. Kicsit kuszák lettek, talán túl irizálóak is – de ez érthető lehet: olyan távolságokból (és közelségekből) szőttem őket, melyeknek vajmi kevés közük volt térhez és időhöz, […]

Látom, amint megérint minket a sötétség, s fülsértő csörömpöléssel szertehullana, mélybezuhanna világunk, ha nem lenne ily csendes és jól nevelt – így őrült, halálfejes kacaj helyett derűs mosollyal köszöntenek e hétköznapi nem-tragédiák. Fáradt tekintetünk mögött olajos-sötét kavargás láncra-vert éji démonaink serege.

De egyszer fel kellett ismernem végre: pusztán az, hogy leromboltam a Labirintust, nem teszi semmivé az éveket, melyeket ott töltöttem – a Mester úgyis mindig a romoknál ad nekem randevút. Hogy az álmok, melyeknek szálai erekként hálózzák be testemet, s amelyek néha oly közel kerülnek a bőrömhöz, hogy már-már puszta kézzel meg lehetne őket érinteni, […]

Rám nézett, s így szólt: Hát van még, aki mosolyog az esőben! Mindenütt víz volt: fentről az eső, körben mindenütt a dagály; s átölelt a tenger sötétje. Most tél van s azt hiszem, ennél messzebb már nem érhetek: de van még, aki mosolyog a hóesésben.

Összekapaszkodó gondolat-szálaim hajnalban végül elengedték egymást. Akkor vizet ittam – fénnyel teltem –; az utolsó szálat átfűztem egy tű fokán, s megvarrtam vele a felfeslett időt. Hazafelé menet álomitalt kaptam: hócsillagokkal telt az éj.

A Blaha Lujza téren lakik egy madár, aki dermesztő hidegben, hajnali háromkor is énekel. Negyed négykor nincsen a városban se a Vár, se a Parlament. Mínusz öt fokban, azt hiszem, az ember könnye pár perc alatt az arcára fagy.

Wahastini. Hiányzol. Itt vagy, mégse látlak: mint lámpafény mögött eltűnő csillagot, ölel most téged a fény, s elrejt előlem, ki sötétség vagyok. Wahastini. Hiányzol. Súlytalan volt az éjjel, leple alatt tolvaj-mód magammal hoztalak, s még mindig véled álmodom – hiába: a tenger nagy, s te messze vagy.

Nehéz velük dolgozni – anyaguk nyúlós-ragacsosan beteríti az embert, s aztán ébredés után is ott marad: abban a forró szívdobogásban, abban a vak rettegésben, amiben (még ébren is) meglapulnak az ember álombéli szörnyetegei; pókhálóképp befonja a sarkokat, ahová nem ér el a hirtelen felkapcsolt kislámpa fénye.

Csak nagy ritkán kúszik be a városba az eső illata: de ma egész nap követ. Így nap végére rajzzá tettem magam – egy vonalat húzok a lábom alá, hogy megtartson a felszínen – de közben, a lassan hulló cseppek alatt, hagyom, hogy megfolyjon a tinta, s körvonalaim elhomályosuljanak. Ködgombolyag, lebegek – közben a kétszemü villamosra […]

puha szürke szárny- verdesés – vergődés (szárazon) felkavart iszap egyen- súlytalanság és hideg rángatom -ringatom magam (s egyenként tépdesem szárnyát a szekrény lepkéinek.)

Írok. Magamnak. Neked. Nem-szavakat, elveszett időből, valami füzetlapra a meg-nem-talált történet lapjai helyett. És nem írom meg, mert nem tudom, elveszett belőlem, hogy mit is, és nem kérlek meg, mert (már) nem tudom, mire, és nem érzem úgy, hogy lenne rá jogom – és különben is, volt már, hogy kértelek, de máig nem tudom, minek […]