I.

Már megint cseng a fülem.
Őrült kavargás, fényspirál, hanggörgeteg.
– Hagyd, hadd kavarogjon: a szférák zenéje ez is.
Rongyosra rágta a magány a megmaradt végeket.
 Merülj el benne, s elcsitul.
A könnyűség, a láz, az utazás íze a számban  mit most épphogy csak megtaláltam 
mint sípoló lélegzetem, a szférák csendjében elveszett.

II.

Tízezer év.
Egy név, mit oly sűrűn ülnek meg a legendák, hogy majdnem elhittem, már csak a könyvekben létezik.
Jerikó falai alatt nyolcvannal robogtunk el.
Jerikónak csak egy kapuja van.
Jerikóban panelházak vannak és szögesdrót.

III.

Behunyt szemmel fény-szálakat válogatok: néha
egy szóra, egy mozdulatra
szakad a függöny,
s zubogó szivárvány vízesés zuhog rám
– de mégis Medúza-fő lettem,
azt hiszem:
a sötétség-kígyók hajam közt
saját szárnyamat is megharapják

Nézz csak rám, szívem.

IV.

A falhoz hajoltam, mint a többi nő – de én imádkozni nem tudok. Hát kértem a köveket, meséljenek. Fény volt bennük: kétezer év fénye; jelen sírás, ezer elmúlt könyörgés.
Egy néni állt mellettem, hosszan imádkozott – s mielőtt ellépett a faltól, keresztet vetett.

V.

Anyáink vére és apáink csontja: el-nem-felejtett mesék vagyunk mind.
De sehol másutt nem láttam ily csupasz virágzását emlékezésnek és halálnak.